Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)
portrénak is kiváló alkotás a valahová tartozás és sorsvállalás morálját engesztelhetetlen méltósággal és kényes szigorral fejezi ki. Talán az Illyésre olyannyira jellemző mindent átfogó, s mindent együttlátó tekintet indokolhatja, hogy a 'nézés', a 'látás', illetve a 'szem'- motívum féltucatszor jelenik meg a műben. A tisztán zengő, érzékletes nyelvnek s a kommunikációképes irodalomnak való elkötelezettségre utalhat a másik gyakran ismétlődő szövegelem: a 'szavak'. Sokak által csodált valóságérzékét és tájhazához való ragaszkodását pedig a harmadik hangsúlyos mozzanat, a 'föld' fejezi ki. Ezek a tartópillérszerű, gondolatilag is meghatározó motívumok a szöveg arányosan elrendezett tételmondataiban köszönnek vissza: „Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet." (...) „Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járják a világot." (...) „Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható". Az első szövegrész Illyés metsző és alakító pillantásán túl Arany Jánosra emlékeztető nyelvi eltökéltségét, tisztaság-, pontosság- és hagyományigényét is felidézi. (A jó írás pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni - mondta és írta nemegyszer Illyés.) A második citátum az Európát végigtalpaló, s az odakint tanultakat itthon kamatoztató peregrinus ősök áldozatos helytállását, feltétlen hűségét avatja etalonná. A példaadók között persze maga Illyés is ott szerepel, hiszen miután a húszas években Párizsban tanulta 'Európát', hazatérve sohasem feledte, hogy az európaiság valódi értelme az itthoni használhatóságot és elhivatottságot jelenti. Az idézet harmadik része a természet- és valóságközeli létforma mellett a szociológiai és tárgyi világ pontos ismeretével kiegészülő bámulatosan sokirányú érdeklődést, egyedülálló műveltséget és párját ritkító szellemi aktivitást villantja föl. A 'lakható ég' a tehetséggel és szívós küzdelemmel meghódított spirituális csúcsokat, szellemi magaslatokat sűríti magába, de akár a „haza a magasban" éthoszát is sugározhatja. Az „aránytalanul nagy égbolt' hermeneuti- kájába talán még a különféle időrétegek (történelmi-, mitikus-, világ- és életidő) Illyés-mű- vekben tárgyiasuló sokfélesége is beleérthető. Miként a személyes léttörténet régvolt ősökig (pusztai rokonság, pásztorok, prédikátorok) visszanyúló determináltsága, avagy a művészelődöket fölemlegető poétikai memória (Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits) jelenléte is szerves része a nagy egésszel világnyi felületen érintkező hatalmas költői égboltnak. Nem beszélve azon szerzőkről (Janus Pannonius, Berzsenyi, Csorba Győző, Takáts Gyula, Weöres Sándor), akik a pannóniai mediterrán hangulat, a füge- és mandulafa, Tihany és a Kopaszhegy révén közvetetten és virtuálisan szövődnek bele az összetett szemantikájú szövegbe. Arra is felfigyelhetünk, ahogyan a Fekete-piros című Kányádi-vers bizonyos alkotóelemei észrevétlenül belopakodnak a sorokba (föld, ég, délután, kimenős/ek/, fej, szem, mandula), a szöveghorizontot még tovább tágítva és relációjelentésekkel gazdagítva. Hasonlóképpen épül be a textusba a Kőműves Kelemen-féle archetipikus magatartás, illetve „a magas Déva-vára" Ratkó József által (is) újraértelmezett motívuma. A metaforikus jelentésű „nagy égbolt" kontextusába beágyazódó szövegrész („Rengésálló téglákból rakta, hogy állna akkor is / magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld") a 20. századi magyar történelem földcsuszamlásszerű tragédiáira, a nemzeti/nemze- tiségi létezés folyamatos veszélyeztetettségére utal. Ez a mozaik külön is kiemeli a kisebbségi és diaszpóra magyarság szolgálatában végzett illyési erőfeszítéseket, melyek mindig az 'ötágú síp' zavartalan megszólalását és polifon gazdagságát célozták. A Kányádi és Illyés között mutatkozó feltűnő hasonlóságok okán (nyelvszemlélet, költészetfelfogás, nemzetkép, magyarságélmény, európaiság) szinte teljesen természetes, hogy a kolozsvári költő történelmünk nagyjai közt láttatja, s a nemzeti panteonba emeli Felsőrácegrespuszta szülöttét: „Ha szobrász vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó / 53
