Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

érvényessé, csakis egy saját használatra kreált, bár az egyetemes kultúra részét képező, annak elemeiből épülő s azt gazdagító, életképes mítoszvilágban tölthetik be szerepüket, csak így lehetnek egy olyan individuum megkülönböztető jegyeivé, akinek átütő erejű szavai mentén a mindenkori valóság kisorjázik a megfogalmazatlanság homályából és megteremti saját, az adott kulturális szituációba jól illeszkedő mítoszát, amely mítosznak azonban, akár transzcendens, a- kár egzakt, akár e két módszert vegyítő megismerésmód jellemezte kulturális-civilizációs szituáció adja keretét, mindig a megismerhetőség marad az alaptulajdonsága, ami persze nem jelent feltétlenül definiálhatóságot, néha az érzéki megjelenítésre, a hiteles átélésre, az empatikus kapcsolatteremtésre korlátozódik a vizsgálat, s ugyanakkor ez kétségtelenül közvetlenebb módon önvizsgálat, mint egyéb megismerési módozatok esetében, ám lényegében ugyanúgy pusztán a lineáris fejlődésmítosz, a fejvesztett haladás, a valahonnan valahová tartás szimulációja, így hát, amennyiben eléggé érzékletesformában történik, alkalmas a lelki-pszichikai karakter folyamatos formálásának ideológiai hátterét bebiztosítani és relatív stabilitásának érzetét minden pillanatban újból és újból felkelteni abban, aki hajlamos vagy képes gondolatait szigorúan elképzelt világának folyamatosan bővülő keretei között keringtetve e bővülő képzeletvilág hol közeledni tetsző, hol távolodó, de mindig látótávon belül maradó határait a végső megismerés vak, de annál jótékonyabb reményében kémlelni és a megoldás kulcsát önkéntelenül is folyton az érzéki és/vagy tudati tapasztalás épp aktuális gyepűire kitolván megmaradni a képzelet világán belüli bombabiztos egyensúlyhelyzet patinás cinserpenyőiben..." „Satöbbi" - szakította félbe (negyedbe? -hányadba?!) a bölcsész gondolatmenetét a tanár, de a dolgozat nagy hévvel előadott részletében hemzsegő nyilvánvaló kompilációknak — pedig azok nagyobbrészt az ő szerzői jogait sértették - nem szentelt figyelmet, hanem azt a diákot szólította a pulpitusra, aki legutóbb a vers továbbírását kapta feladatul. A hallgató T. S. opusának nyitóakkordját ily módon képzelte tovább (hadarva, akadozva, munkája számos hiányosságát felerősítve olvasott): „Te pedig összekaptad magad - már amit találtál magadból — és elindultál, hogy egy helyben maradhass. De megtorpantál, így aztán valamelyest elmozdultál. Am épp csak annyira, mintha maradni indultál volna. így hát maradtál. Megmaradtál haladni. Persze egy helyben. Nem egyetlen helyben - csupáncsak egy helyben! Az egy helyben maradásra számtalan hely alkalmas. Tulajdonképpen mindegyik. Bármelyik nem! Csakis mindegyik! S mert nem mind egy, mégsem mindegy, melyek ezek, akkor sem, ha csak együttesen alkalmasak. Mert hisz