Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

tott a latban. A következő versszakokban szinte hízeleg vendéglátójának: az ég áldását kéri rá, dicséri vendégszeretetét, őszinteségét. Végül, a tiszteletkörök után, meg is nevezi jótevőjét: „Varróm ez: a szíves Varró, / kit bármi jó verselő, / Bármi festő és hímvarró / jól nem adhatna elő". Nem fukarkodik a magasztalással: „Elég, hogy kik az országba / Tiszta szívet kérdenek, / Csak Karcagra a Kúnságba / Varró úrhoz jöjjenek, // Mert ki e kis tartományba / Keresztűlmenni talál, / Közemberbe, kapitányba / Termés kun szívet talál". A végén pedig jön a jókívánság: „Éljenek ősök portáin / Soká az ily emberek, / Kiknek ily híres és fájin / Mind szívek, mind kenyerek. // Köszönöm a nyugvó szállást, / Tisztelt Varróm! köszönöm: / S hogy áldjam Karcagújszállást, / Ez is egy új ösztönöm".

A neves karcagi familiát és magát a várost megdicsőítő verset, érthető okokból, szívesen idézik a Nagykunság központjában. De gondoljuk végig a verset Csokonai szempontjából is! Ez a mű ugyanis szintén alkalmi vers. És végiggondolhatjuk a mai mecenatúra működését is, ha már úgyis ilyen hiábavaló dolgokkal bíbelődünk.

Szárnyas és szárnyatlan lovak

Csokonai Vitéz Mihálynak jónéhány ismerőse és barátja akadt a Nagykunságon és környékén, akikre bizonyára számíthatott vándorlásai közben egy-egy éjszakai szállás és étkezés erejéig. A karcagi Varrókon kívül ilyen lehetett Madarason Fazekas István (Szerencs, 1747-Madaras, 1825), aki karcagi nevelkedés után a debreceni kollégiumban tanult, s 1797-től haláláig lelkész volt a kunsági községben, tehát Csokonai második karcagi tartózkodása idején is. Ekkor a másik lelkész, Pólya Ferenc (Kisújszálláson született 1753-ban) is egykori kollégiumi diák volt, aki 1799 és 1817 között Madarason szolgált. A Csokonai jóembereinek felkutatásán buzgón tevékenykedő Ötvös László megtalálta a tiszaroffi lelkész, Koczik Mihály (Tiszaszőlős, 1762-Madaras, 1831) síremlékének töredékeit is, akinek a nagy költő a debreceni kollégiumban lett barátja, s aki verset írt Csokonai halálára. A vers végén azt mondja, ő „egy viruló ciprust" plántál a sírra, melyen ez áll: „Nem győzi le őt a halál!" S hogy miért nem, azt is tudta Koczik Mihály. A vers így kezdődik: „Csokonaink! / Költők legjobbjai közt a helyed már, / Egykor a Múzsáknak nem múló dísze te voltál, / S Apolló dala folyt édesen ajkaidon". Egy kortársról írva így fogalmaz az akkori magyar irodalomról Szentkuty Károly (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876. 542. p.): „A nap Csokonai volt, körűié forogtak a kisebb s nagyobb planéták. Berzsenyi, Kazincy, Kis János, Szentjóbi, Ányos, le egész a csupa vokálisokat gyártó Angyánig". Csokonai költői nagyságával tisztában lehetett a tiszaigari földbirtokos család egyik tagja, Puky István is, aki a költő barátja volt, leveleztek is, náluk is megfordult Csokonai Vitéz Mihály. Szabó Imre leír egy, még manapság is egy családi legendáriumban őrzött történetet (Csokonai a Nagykunságban, Karcagi Hírmondó, 1990. okt. 4. p.) Csokonai tiszaigari időzésének tréfás sírvers rögtönzéséről, melyet a rozoga méhes miatt aggódó Puky-fivér, Puky Ignác számára kanyarított: „Itt nyugszik Pu- / ky Náci huszonkilenc éves. / Rárogyott a méhes. / Jó borral kézben, / Ilyetténképpen / Vágta őt képen / Egy mestergerenda. / Béke poraira!"

15