Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

hogy a fülöpszállási iskolákban „meg-kelletett ezen Kun-Miatyánkot a' gyermekeknek tanúlni". Karcagi öregek mondják, hogy régen itt is tanították a kun nyelvű imát. A szövegváltozatok közlése után megjegyzi Dugonics: „Ezen sokféle képpen találta­tott Kun-mi-atyánkokból egy való Mi-atyánkot kanyaríthatna valaki, ha reá tenné a' fejét." Csaknem kétszáz év múlva egy karcagi fiatalember, Mándoky Kongur Ist­ván tette reá a fejét, s kanyarított egy „való Mi-atyánkot". A Dugonics által megsej­tett úton indult el: az Etelka jegyzetében ugyanis a török és a tatár nyelvet véli a kun nyelv rokonának az író. Fontos dolgot tett Dugonics András: korának talán legnépszerűbb írójaként ráirányította a figyelmet a kun nyelvemlékekre. A madárlátta Csokonai Csokonai Vitéz Mihály valószínűleg 1793-ban tartózkodott először a Nagykun­ságon, húsvétkor ugyanis legációban járt Kunmadarason. Amint azt Ötvös László kinyomozta (Mikor járt Csokonai Kunmadarason?, Szolnok megyei Néplap, 1984. aug. 29.) ebben az időben két egykori debreceni kollégiumi diák volt a lelkipász­tor Madarason: Kábái Tóth József (Dévaványa, 1732-Kunmadaras, 1798), aki a költő látogatásakor a nagykunsági egyházmegye esperese volt (1748-1761-ig ta­nult Debrecenben, utána Kunmadarason volt lelkész), és Sárai Mihály (Debrecen, 1743-Kunmadaras, 1797., a debreceni kollégiumban 1760-ban lett tógás diák, 1769- ben, tanulmányai befejezése után Karcagon volt rektor 1771-ig, aztán 1774-ig Hollandiában tanult, s utána lett madarasi lelkész). Arról nem tudunk, hogy a le­gátus Csokonai ekkor verset írt volna. írt viszont a következő évben, amikor Karcagon járt legációban. Ennek a törté­netét megjelentette Varró Sándor (Vasárnapi Újság, 1865. okt. 8.): „Az 1794-ik Esz­tendei Karácsonba, legátióba Kardszagon lévén Csokonai, - Varró János édesatyámnál ős fivá vált annyira, hogy a Templomból az isteni tisztelet végeztével nem is az oskolába, ha­nem egyenesen hozzánk jött. Innep másod napja délután is deák hosszú ruhában hozzánk jött, hová akkori madarasi jegyző is szánkán eljővén, Csokonait rábeszélte az oda való me­netelre, hová el is indultak, de tsak hamar a kardszagi Nótárius ur házánál feldülvén, a jó nagy testit atyám bundáját, mit az útra adtak neki, a sovány testit Csokonai alig bírta haza vonszolni a nagy hóba, s nálunk ütötte a János estéjét. Itt előhozódván az akkoriban diva­tozó vers, mely ugyanazon szóra végződik, s ez okon irta". A balul kiütött szánkózás él­ményét vetette papírra a „Kedves Úr!" kezdetű versében. A „Kedves Úr!" megszólítás után a költő az előző napi bőséges lakomára, iszoga- tásra utal, no meg a jó hangulatra, amit a társaságon kívül mi más okozott volna, mint a „...vinum de Kardszag". A víg kortyok után pedig jött a nagy kaland. Ezt ír­ja Csokonai: „Hát egyszer estére gyűl a gyertya-világ / Akkor Madarasi szánra ültem végre / S kitsusztunk nyargalva,igy a Város-végre. / Hát össze üt egy nagy rög a szánka- talppal / S a szánka a Notét Ur házának talpal. / Előbb, mint egy laptát e szánról fel-ejtett / Azután leejtett, s a földön felejtett. / Talán szemek fényét mind elfogta a Hó, / Mert közü­lük egy sem kiáltotta, hogy hó! / Én mondtam - s a nádból felelt rá az Ekhó / Itt van a Le­gátus! hó vak emberek! hó! / Elnyargalt a szánjok! tán egyik sem látta, / Hogy oda közzülök, már egy madár-látta!" A madárlátta Csokonai mi mást tehetett volna? Ha­12

Next

/
Oldalképek
Tartalom