Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Csány Endre: A tékozló fiú a nagyvárosban (Gondolatok a tékozló fiú motívumról Rilke és Pilinszky műveiben)
A tékozló fiú története Az Atya jóságát szemléltető parabola Lukács evangéliumában található meg, más példabeszédek gyűrűjében. A tékozló fiú a harmadik az „elveszettek" sorában, az elveszett bárány és az elveszett drachma után. Mindhárom hasonlat Isten és az egyes ember közötti bensőséges viszonyt érzékelteti - a bukás mezsgyéjén. Kódolt figyelmeztetések ezek a kö- rülálló farizeusok számára, akik oly szilárdan kötődnek a törvény előírásaihoz, hogy nem látják már a fától az erdőt, a betűtől a törvényt. A látható törvényhűségük oly tökéletes, hogy a látható törvényszegésekre biztonsággal tapintanak rá. Nem látnak túl a tényeken, tekintetük a törvény rácsán elakad, amely mögött a dolgok rejtve maradnak. Jézus ezeket a tekinteteket igyekszik kizökkenteni, eltéríteni, amikor Isten aggódó szeretetét és az elveszettek megtalálása feletti örömét ábrázolja. Ennek az örömnek az érzékletessége természetesen az apa-fiú képben tetőződik. Ha valakinek az azt megelőző képek netán nem hatoltak volna a szíve értelméig, annak az apa-fiú viszony örök és személyes példája még mindig mindent megvilágíthat. A fiú, aki a megismerés egy bizonyos fokán az apától elszakad, a meglévő világból kitör, útját az új felé veszi, és kudarcot vall - egyike a legalapvetőbb archetípusoknak. Ezen keresztül meggyőzően lehet bemutatni az apa szeretetét, ill. a féltékeny báty hamis szolgálatát. A parabola szemléletességét, kifejezőerejét igazolja számos értelmezési kísérlet, színrevi- tel, képzőművészeti ábrázolás, ill. reminiszcencia és variáció, amelyek az évszázadok során keletkeztek. Az első a sorban tán az a levél, amely egy bizonyos 2. századbeli Antonius Longistól származik. „Elvált az övéitől és egy nagyvárosba távozott"2 - kezdődik az ismert történet, ami majd egy bűnbánó levéllel végződik. A kései középkorban az anyag morálkatekézisként és rendi szatíraként szolgált. A reformáció idején a hit és a kegyelem szerepének hangsúlyozása miatt kedvelték - szemben a kiérdemelt jogokkal. A barokk drámában a tékozló dőzsölés jelenetei jutnak nagyobb szerephez, a jezsuiták erősen tipizáló darabjaiban a bűnös és bűnbánó fiú áll a középpontban. A nézőpontok különbözőségéről tanúskodnak az egyes nyelvekben használatos elnevezések is: a tékozló fiú (latin: filius prodigus, francia: enfant prodigue, angol: prodigal son stb.) ill. elveszett fiú (német: der verlorene Sohn, holland: de verloren zoon stb.).3 A számtalan híres képzőművészeti feldolgozás közül vegyünk most szemügyre két huszadik századi példát! Az egyik Rilke kedves mesterének a műve, a másik Pilinszky személyes jó barátjáé. Az egyik Rodin alkotása a könyörgő fiúról (1889), a másik Ferenczy Béni torzója (1956). Mindkét bronzszobor a megtérő fiút mutatja - meztelenül. Rodin életnagyságú alakja sziklán térdel, testét a könyörgés ég és föld közötti húrrá feszíti. A mindensé- get betöltő kétségbeesésével végletesen magányos. Tekintete, kezei az eget ostromolják, onnan várja a végső választ. „Ez a fiú nem az apja előtt térdel. Mozdulata Istent tételez fel, s térdre borulásában mindazok részt vesznek, akiknek Istenre van szükségük. Minden messzeség ott él e a kőben: egyedül áll a világon."4 Ferenczy Béni torzója kisplasztika, kézbe vehető szobrocska. Ez a fiú nem térdel: áll. Nem nyakasan, nem büszke öntudattal - egyenes tartása túl van már mindenféle tetten, cselekvőkészségen. Tudatában van bűnösségének, nincs mit elhallgatnia, letagadnia. Pőrén áll szégyenével, megsemmisülten. Immár félelem nélkül. A félénken lesütött fej, a védekező kéztartás hiánya, a jobb lábtól félrehúzódó bal láb bizonytalansága mind-mind az ifjú teljes kiszolgáltatottságáról beszél. Ez a fiú - szemben az előbbivel - egy önmagába fordult gyermek. Ha a másik segítségért kiált, ez hallgatva megadja magát. 69
