Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
lebb áll a hullaszag, mint az érzelmek bármelyike, akkor meg miért ragaszkodnak ezek a félélőlénytárgyfogalmak a lélegzetvételhez, ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani a lóidomárral, de vele most nem lehetett értekezni, teljesen elmerült az élvezetekben.- Ütni kellene még egyet a fejére! Nem? - A lóidomár arcán ragyogott a beteljesülés igézete.- De! - mondta a lány meggyőződéssel. - Ütni kellene!- Fotózni akarok! Fotózni! - kiáltottam, végre valami olyasmi jelent meg a felpofozott arc vonásai között, amelynek semmi köze sem volt a segélykiáltáshoz, nem volt rajta sem bosszúvágy, sem gyűlölet, valami más volt, aminek nincs sem emberi, sem biblikus háttere, állati eredete sem, egyszerűen annyi történt, hogy amikor az egysejtű semmivé foszlik, hiába kapja kölcsön a Teremtő torkát, hogy egy utolsót mennydörögjön ő is idelent, már nem látja értelmét sem a hangnak, sem a mozdulatnak, a tekintete sem a régi, nincs benne sem igenlés, sem tagadás, az ilyenre emlélkezni sem fogunk sosem, noha valamikor az ilyen tekintetekből is kiintegetett valaki, de hogy senki sem integetett vissza, kihalt belőle az érzelem, most szoborként gyászolja önmagát, ekképpen is fel lehet fogni a sikeres önmegvalósítást, ha bizonyíthatóan Isten maga celebrálta a gyászszertartást. Most mi vagyunk Isten. Én magam abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy halált fotózhatok, sajnos, amatőr szinten.- Gyalázatos dolog fény nélkül Isten lenni - mondom.- Milyen fény? - kérdezi a lóidomár.- A fény. Nem emlékszik a fényre?- Milyen fényre?- Hogy magyarázzam meg magának? - bizonytalankodom. - Amelyiktől mosolyog a növény.- Dilis maga? - A lóidomár hátralép.- Akkor az, ami bejön az ablakon. Átsüt a függönyökön is, s ha a kezedet az arcod elé tartod, mintha a tenyereden is áthatolna. Nem emlékszik?- Nem. Arra nem.- Akkor magában nem hagytak nyomot a tegnapok?- A tegnapok? - legyint a lóidomár. - Maga nem hallotta, hogy megszűnt az idő?! Már nincs történelem.- Az emlék nem maga az idő? - kérdezem.- Nem tudom.- Ha a kabátost életben hagynánk, ő helyettesíthetné az időt. Mit szól? Emlékként. Én meg egyfolytában fotózhatnám, ahogy rimánkodik, közben próbálja letaszítani magáról a koporsó fedelét.- Mondanék én is valamit. - Az egyházfi az ablakban könyököl kintről befelé.- Ez beszél is? - kérdezem a lóidomártól, merthogy erről nem volt szó mostanáig.- Menjen a fenébe! - kiált az ablak felé a lóidomár. Csakhogy a dalárda tagjai tömött sorokban állnak az ajtóban, nem szólnak, csak néznek, nézésükben nincs fenyegetés, azoknak ilyen a szeme, akikben egyik pillanatról a másikra hamvad! el a láng, de az élet igenlése ott maradt a tekinte42
