Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
lent átugorja, merthogy a jelen nem alkalmas arra, hogy legyőzze a végtelent, legyűrni még a pillanatot is képtelen. Ezt a lóidomár is tudja. Mindenki tudja. Azt hiszem, fél térdre ereszkedve lesz a legjobb, ezt már többször kikísérleteztem, az utolsó két galambot is ebben a pozícióban sikerült megörökíteni, ráadásul imádkozás közben, persze ők rám se hederítettek, egymás csőrébe próbáltak behatolni, lehet, nekik ez volt az utolsó vacsorájuk. Itt most semmiféle vacsoráról nem lehet szó, másodpercek kérdése az egész, már fél térden vagyok, egy ideig így is lehet várakozni, persze az ember türelmének is megvannak a határai.- Nem tudom megtenni! Nem tudom! - A lóidomár sír. A könnyek fotózására a másik gépet kellene előkotorjam a hónom alól, de erre most nincs idő, pedig a ráncos arcon lepergő könnyek tébolyítóan hatásosak lehetnek, ha sikerül ideális szögből rögzíteni a pillanatot. - A saját gyermekem! - A lóidomár most már zokog, közben veszettül csapkodja a doronggal a billentyűsort, erre a koreográfiára egyikünk sem volt felkészülve, mintha másról lett volna szó, már nem is tudom, hogy pontosan miről, az elszabadult indulatok a magasban vibrálnak ugyan, de a rezonancia még várat magára.- Nem beszélgetni jöttünk ide! - Ez a mondat üvöltve csattan, a kabátos a lóidomárhoz ugrik, közben a zongora egyik lábát rugdossa. Nekem meg zsibbad a térdem. A dalárda nyög. Hát ez most nem hiányzott, van nekem itt elég bajom, csakhogy annyira nyögnek, hogy nem lehet nem odafigyelni, nem visongnak, nem hörögnek, mint korábban tették, hanem csak nyögnek. Az egyházfi egy kézzel vezényli a több szólamban nyögdécselő énekeseket, a hangok néha hozsanna magasságokban röpködnek, néha mélykeserves, vesztett csatát jeleznek. De itt nincs és nem is lehet szó vesztett csatáról, a lóidomár ugyanis imádkozósáska pozícióba ereszkedett, megvolt a kötelező keresztvetés is, mindez azt jelentette, hogy végre megemberelte magát, s noha a körrúgások bemutatására, avagy a szívcsúcsütés eszközlésére nem nyílt lehetőség, de a dorong célba talált, a lány fülhasító visongását éreztem egy kicsit zavarónak, amikor a kabátos összeomlott az ütés nyomán. S hiába a hosszas előkészület, a fotózás elmaradt, egy arcba zuhant kálvária misztériumát tudtam volna lencsevégre kapni, ha szemfülesebb vagyok, de hát zavaromban rossz fele irányítottam a gépet, és egyébként is oly hirtelen következett be a pillanat, hogy alig élte meg e jelenét, a múltjába veszett hirtelen, az ütés sem volt tökéletes, a kabátos bezuhant ugyan félig-meddig a zongora alá, de csak áléit volt, szemét félig nyitva tartotta és időnként pislogott. Egy szögekkel kivert buzogány használata célirányosabb lett volna, de ez már nem az én dolgom, ez egy másik szakma.- Most kellett jönni? Erről volt szó? - A lóidomár még mindig lángolt, de a csóvák ezúttan engem próbáltak megperzselni.- Ez az őrült hason csúszva kúszott idáig! Mit csinálhattam volna? - védekeztem, de a lóidomárt nem tudtam lecsendesíteni.- Zokognom kellett, mint egy állat, s maga nézte, csak nézte? Na, fogja meg a lábát! Imádok parancsot teljesíteni. Lehet azért, mert az elavult személy-érző lény-dolog felosztásban ez utóbbi kikötőjében vesztegelt a hajóm, amíg az egyenértékűvé vált élőlény-tárgy-fogalom hármasában középre kerültem ismét, létem értel40
