Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
és nem nyögött, elmélyülten és nagyon odafigyelve vezette a dalárdát, a fortissi- móknál veszettül lengette a karját, a pianóknál behúzta a nyakát és csücsörített.- Vetkőzz! - mondta a kabátos a lánynak, a tangó belehalt a billentyűkbe, akárha egy feketével díszített fehér koporsó lett volna a nyughelye. Gondolatolvasásban itt mindenki jelesne vizsgázna, a lány mintha tudta volna, hogy vetkőznie kell, már percek óta ruhátlanul várakozott, s nem nézett ki nimfának, csak egy csóré lány volt, semmi más. Terpeszállásban fordult felénk, teste enyhén ringott a félhomályban, de ettől már nem akadt el a lélegzetem, egy ruhátlan nő látványosabb remegésétől csak akkor gyorsul fel egy férfi vérnyomása, ha a nő maga nem tud róla, mármint hogy enyhén vonaglik a teste, merthogy az állat vonaglik benne, a tudata ilyenkor vakon botorkál valahol önmagában, ez a lány viszont himbálta magát, szakszerűen, nyitott szájjal s meg-megrezdülő szempillákkal, csőalakban kinyújtott nyelvével furcsán nyalogatta duzzadt aja- kát, kezével meg úgy vájkált vadul hintázó mellének húsába, ahogy gyurmát szoktak markolászni a gyermekszobákban, időnként széttárt ujjakkal gyömöszölte a hasát, közben ágyékát ütemesen irányította fel és alá, valószínűleg a nagy ágyékizom és a lágyékszalag mozgatásának tökéletes összhangja volt a titok nyitja. Percekig néztük, ahogy hol előbukkan, hol eltűnik a szokatlanul tekintélyes méretű csiklója.- Szeretnék hallani egy imát - űberolt a kabátos.- A lány érintetlen - mondta a lóidomár. - Nagyon kérem...- Egy halk valcert lehetne? - vágott közbe a kabátos, hangja csendes volt, szinte szende. A lóidomár zongorázott.- Az imákról hallottam már - mondta a lány.- Isten mindenkire vigyáz. - A kabátos hittantanárosra vette a figurát, s noha a dorongot nem tette le a kezéből, arca olyan furcsán emberi volt, mint aki tud szeretni is és simogatni, ezt nevezik meghittségnek talán, a fejét is oldalra billentette egy kicsit, ha béke költözik az agyba, bizonyára elernyednek a nyakizmok is. Mintha mindenki szünetben érezte volna magát, a dalárda tagjai benéztek ugyan az ablakon, de összezárt ajkaik mögött pihenőre tértek a rekedtes indulatok, a valcer hangjai sem követték pontosan a dallamot, egy-egy leütött billentyű hangját lehetett csak hallani, de ez mindössze annyit jelzett, hogy a szobában van egy zongora, és van egy zongorázni is tudó lóidomár, én meg elnéztem ezt az el- ernyedt nyakú, dorongos figurát, s arra kellett gondolnom, hogy a meghittség s az ernyedtség között nem biztos, hogy ki lehetne mutatni valamiféle rokoni kapcsolatot, de az élet bármilyen fokú és fajtájú élvezete testvéri viszonyban áll az ernyedtséggel, legyen az testi vagy szellemi, és legyen az transzcendentálisán elvonatkoztatott vagy szexuálisan földhöz kötött természetű. Nem tudtam felmérni pontosan, hogy ezekben a szünet hangulatú percekben milyen természetű élvezet dominálja a pillanatot, nem állítom, hogy egy teadélutánra emlékeztető, kellemdús semmittevés részese voltam egy ideig, a feltételek adva voltak ugyan, azaz adva lehettek volna, ha a jelenlevők mindegyikében fellelhető lenne az ehhez fűződő akarat, csakhát nem voltak csészék, nem volt tea, a valcer is haldokolt a lóidomár ujjaiban, lehet, a tangó hívta magához a már koráb38
