Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

és nem nyögött, elmélyülten és nagyon odafigyelve vezette a dalárdát, a fortissi- móknál veszettül lengette a karját, a pianóknál behúzta a nyakát és csücsörített.- Vetkőzz! - mondta a kabátos a lánynak, a tangó belehalt a billentyűkbe, akár­ha egy feketével díszített fehér koporsó lett volna a nyughelye. Gondolatolvasásban itt mindenki jelesne vizsgázna, a lány mintha tudta volna, hogy vetkőznie kell, már percek óta ruhátlanul várakozott, s nem nézett ki nimfá­nak, csak egy csóré lány volt, semmi más. Terpeszállásban fordult felénk, teste enyhén ringott a félhomályban, de ettől már nem akadt el a lélegzetem, egy ru­hátlan nő látványosabb remegésétől csak akkor gyorsul fel egy férfi vérnyomása, ha a nő maga nem tud róla, mármint hogy enyhén vonaglik a teste, merthogy az állat vonaglik benne, a tudata ilyenkor vakon botorkál valahol önmagában, ez a lány viszont himbálta magát, szakszerűen, nyitott szájjal s meg-megrezdülő szempillákkal, csőalakban kinyújtott nyelvével furcsán nyalogatta duzzadt aja- kát, kezével meg úgy vájkált vadul hintázó mellének húsába, ahogy gyurmát szoktak markolászni a gyermekszobákban, időnként széttárt ujjakkal gyömöszöl­te a hasát, közben ágyékát ütemesen irányította fel és alá, valószínűleg a nagy ágyékizom és a lágyékszalag mozgatásának tökéletes összhangja volt a titok nyit­ja. Percekig néztük, ahogy hol előbukkan, hol eltűnik a szokatlanul tekintélyes méretű csiklója.- Szeretnék hallani egy imát - űberolt a kabátos.- A lány érintetlen - mondta a lóidomár. - Nagyon kérem...- Egy halk valcert lehetne? - vágott közbe a kabátos, hangja csendes volt, szin­te szende. A lóidomár zongorázott.- Az imákról hallottam már - mondta a lány.- Isten mindenkire vigyáz. - A kabátos hittantanárosra vette a figurát, s noha a dorongot nem tette le a kezéből, arca olyan furcsán emberi volt, mint aki tud sze­retni is és simogatni, ezt nevezik meghittségnek talán, a fejét is oldalra billentette egy kicsit, ha béke költözik az agyba, bizonyára elernyednek a nyakizmok is. Mintha mindenki szünetben érezte volna magát, a dalárda tagjai benéztek ugyan az ablakon, de összezárt ajkaik mögött pihenőre tértek a rekedtes indula­tok, a valcer hangjai sem követték pontosan a dallamot, egy-egy leütött billentyű hangját lehetett csak hallani, de ez mindössze annyit jelzett, hogy a szobában van egy zongora, és van egy zongorázni is tudó lóidomár, én meg elnéztem ezt az el- ernyedt nyakú, dorongos figurát, s arra kellett gondolnom, hogy a meghittség s az ernyedtség között nem biztos, hogy ki lehetne mutatni valamiféle rokoni kap­csolatot, de az élet bármilyen fokú és fajtájú élvezete testvéri viszonyban áll az er­nyedtséggel, legyen az testi vagy szellemi, és legyen az transzcendentálisán elvo­natkoztatott vagy szexuálisan földhöz kötött természetű. Nem tudtam felmérni pontosan, hogy ezekben a szünet hangulatú percekben milyen természetű élvezet dominálja a pillanatot, nem állítom, hogy egy teadél­utánra emlékeztető, kellemdús semmittevés részese voltam egy ideig, a feltételek adva voltak ugyan, azaz adva lehettek volna, ha a jelenlevők mindegyikében fel­lelhető lenne az ehhez fűződő akarat, csakhát nem voltak csészék, nem volt tea, a valcer is haldokolt a lóidomár ujjaiban, lehet, a tangó hívta magához a már koráb­38

Next

/
Oldalképek
Tartalom