Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
bozontos feje a kikeményített, fodros tüllszoknyák alatt vonul végig az egyformára kidolgozott, mozdulatlan combok erdejében, a balerinek a háttérben nézik a jelenetet, aztán a ráncokkal borított, göcsörtös kéz belemélyed az ágyékokba sorban, akárha a méhekben kotorászva próbálná újraéleszteni az árnyékba vonult életet, igen, mintha mozdulnának a testek, de megint csak az a tipegés, merev arc, érzéketlen szemérem, a halál utáni élet, ha van, ilyen lehet, mozdulat parancsszóra, amit hallani nem lehet, de érezni igen, jobbra át, balra át, hátra arc, terpeszállás, guggolás, imához, a szó csak azért maradt fenn, hogy gyászolhassa a mondatot, erre már azt is lehetne mondani, hogy elvégeztetett. Csakhogy az agg titán nem adja fel, nem tudja elfogadni, hogy az evolúció ellentétpárja az erősebb, hogy a személyből csupán érző lény lett, aztán dologgá silányodott, s így jegyzik majd az öröklétben, valamit tenni kell, az öreg belemarkol a fenekekbe, tépi, húzza, üti rajtuk a húst, megpróbálja eddig nem látott mozdulatokra késztetni az agyagbabákat, a karjukat emelgeti, a lábukat görbíti előre-hátra, az érzékiség érzete talán visszahozza beléjük az életet, kitapogatja a kéjérzés szervét egyik-másik szeméremrésben, a hüvelyk- és mutatóujja között dörzsölgeti őket hosszasan, de marad a fintor s az az agyalágyult tipegés, ezt már a kabátos is végignézi, mert közben lovaglóülésben felült a fal tetejére, az emberi tehetetlenség látványa számára igézet lehet, a bűn ott könyököl az ilyenek arcán, s a fertelem kárörvendő grimaszokban élvezkedik. Közben valami történt a székek körül, odafordítom a kamerát, valamit látok, de nem tudom, mi az, mintha minden egyes széken ülne valaki, testformájuk van, de árnyékok csupán, öltözéküket nem láthatom, de nem biztos, hogy öltözékük van, mozdulatlanságukból ünnepélyesség sugárzik, fennköltség, titok, aztán megjelenik a nyaksál is, végiglebben a kontúrok nélküli, fenséges testeken, utólag jövök rá, hogy így gyűjtötte össze a bolyongásban megpihent istenségektől a lélek részeit, hogy aztán ráfonódjék az egyik balerinára, majd egy másikra, egy harmadikra, és sorban mindegyik testét végigsimogatja, „Fotó! Fotó!" csakhogy én nem tudom, hogy mit fotózzak hamarább, az egyik oldalon a megelevenedett balettkar himnikus táncát rögzíthetném, szemükben a delejes csillogást, s ahogy ujjongva, önfeledten röpdösnek a fénytelen égbolt alatt, s noha a másik oldalon nincs látnivaló, de a megváltozott díszletet kellene megörökíteni, már nem látom a körbe állított székeket, a kendő is elveszett, varázslatos lebegését bizonyára megőrzi az emlékezet, igen, ez a kiüresedett tér azt rejtegeti, amit nem fogunk megfejteni sohasem, egyedül az öreg tudhat még valamit, csakhogy ő is menni készül, kitépett egy kést a késdobáló rézveretes övének egyik rekeszéből, két kézre fogta a kés nyelét, és maga felé fordította a pengét.- Hé! Ne tedd! - A kabátos ordítása mennydörgésként csattant a fejekben. A kabátos úgy jelent meg a téren, mit egy élőlény, egy tárgy s egy fogalom együttvéve. Hosszú léptei jól hallhatóan döngenek a tér kőkeményre taposott talaján, az egyik fényképezőgépet készenlétben tartva én is mögötte aprítok, nincs cirpelés, kutyaugatás, fénycsíkból kimenekülő poloska a falon, nincs hurrá, mosoly, melldöngetés és virágcsokor, nem sírnak sziromkönnyeket az erkélyekre felkúszott futórózsák a mindenfelé omladozó falakon, nem folytatom, merthogy sem illat, sem mozdulat nem volt sehol, valami hang kísérte a döngő lépteket, 32
