Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
A dobpergésből hangorkán lett, olyan monumentális, a templom belsejéből zengedezett a külvilágra, a remény hírnökei verik szét ilyen elementáris erővel a múltat, és nem veszik észre, hogy a jajokkal együtt szertefoszlatják a hurrákat is, de lehet, hogy ez nem olyan természetű, hogy miközben ismételten megsüketíti a holtakat, elkergeti a jó szellemeket is, csak szárnyal, hol fennkölten, hol mintha csak feszengne, önmaga kelepcéjében talán, akárha saját gátjai állnák el útját a szabadságnak vélt, megálmodott dimenziók felé, itt még senki sem tudja ugyanis, hogy a „személy, érző lény, dolog" dogmatikus felosztása már régen a múlté, az élőlények, tárgyak, fogalmak immár egyenértékűek, a fogalmak, lehet, hogy sejtik a valót, de számukra ez röhejes fordulat, nem dráma. Hiába tekinthető a tudatlanság öröme a létezés egyik meghatározó alapélményének, ettől minden időkben megfosztattak a tudatlanok. Lám, a gnóm is. Megőrjítik a hangok? Előbb csak kövekkel kezdte el dobálni a templomot, a szólisták döbbenten nézik, ahogy a félig-meddig rombadőlt falakba újabb sebeket szakítnak a kődarabok, a templomok vére nem piros, de a málladozó tégladarabok vöröses porral hintik be a földet, talán ezért nem hallatszanak a rögökből fakadó jajszavak, pedig nem biztos, hogy minden rög a jajszavaktól olyan roskatag, némelyikben csak trágya van, jajszó vagy trágya, egyre megy, a balettkarnak legalábbis bizonyosan, merthogy anyagszerű, egyenfintorba merevedett arcok sokaságaként, változatlan monotóniával menetelnek körbe-karikába, és senki sem kiált oda nekik, hogy ne hagyják azt az idióta fintort az utókorra, nemsokára elföldelik a jelent, lejár az óra. Csakhogy nekik semmi közük a jelenhez, a múltból jöttek s a jövőbe menetelnek, az értelmetlenségnek is a sorsszerűség a bölcsője, lám, az agg előrecsúszik, hogy lábatlan testével megtámadja a falakat, és csúszik, és mászik, és vonszolja magát. - „Egysejtűek! - vihog a kabátos. - Imádom őket!", közben a szakállas fej rázuhan a bőrt, húst, csontot repesztő, éles kövekre. A következő rohamban már van valami táncszerűség, a tébolyodottak pillangótánca volna ez az előrecsúszásba ötvöződött, különös lebegés?, azoknak a táncához hasonlít, akik valamikor tudtak röpülni, de a belenyugvás tébollyá változott, mérge besuhant szárnyaik erezetébe, ettől nem tudnak felemelkedni a magasba. Az öreg közben újabb és újabb rohamot indít, és egyre véresebben, egyre szédültebben és megviseltebben kerül elő, de mindig előkerül, mintha az idő hadakozna a térrel, és nem tudják legyőzni egymást, mert ők egyek voltak mindenkoron. A csodagyerek is átveszi ezt a különös lebegést, a titok az arcán öröklakást kapott, róla még azt is elhiszem, ha nagyon akarja, repülni fog, a többiek eszeveszetten rikácsolnak, de hangjuk cirpe- lésnek tűnik a sötét templomból kisuhanó hangorkánban, ha a mindenségbe sebeket lehetne szakítani, az öreg vijjogásától szétmállnának az egek, s mindannyiunkat a göröngyök alá temetne a lezuhanó égi mennyezet. A gnóm karjai az égre merednek. Mi ez? Motyogás? Bömbölés? Mától kezdve van motyogó bömbölés, azt hiszem, merthogy a darabokra szaggatott szótagok egymást akadályozva bizonytalankodnak elő, s noha a hang egy megviselt, valamikori háremőr utolsó sikolyának tűnik, amelynek semmi köze a bömböléshéz, ám hatásában másnak nem nevezhető.- Roskatag dögnyúzók! Hibbant útonállók! - Az áhítat, mely nemrég belengte a tájat, szertefoszlott, vagy csak kushad a falakat döngető jelzők alatt. - Az éjszaka 29
