Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Horváth Márta: Kísérletek az esszéizmusról (Robert Musil esszéi)
Az azonosság kérdése Érdekes az a tény Musil esszéinek keletkezéstörténetében, hogy több írása is, melyet eredetileg egyszerű kritikának vagy recenziónak szánt, végül a folyóirat fő rovatában jelent meg, mert az egyes esetekben végül mindig szimptómát, valamilyen általános folyamat jelét látta. így történt az a Balázs Béla Der sichtbare Mensch vagy Spengler Der Untergang des Abendlandes című könyvéről tervezett recenziók esetében, és hasonlóan változott az öttagú sorozatként induló Tünetek - Színház esszék témája is (melyből végül csak három írás jelent meg, a Tünetek - Színház I., a Tünetek - Színház II. és a szerkesztővel történt közös megegyezés alapján megváltoztatott című A színház alkonya).12 De ez figyelhető meg az 1918-19-es években különös intenzitással publikált politikai esszékben is, melyekben a politikai eseményeket Musil végül mindig globális kulturális folyamatok tüneteiként magyarázta.13 A német ember mint szimptóma (1923) című esszétöredék megírását inspiráló kérdésfeltevés a háborúnak és a kor nacionalista szellemiségének okára irányult, de a magyarázat végül itt is két, az egész életmű értelmezésébe bevonható elméletet eredményezett: elsősorban egy történelemfelfogás kifejtését, és ezzel összekapcsolva egy szubjektumelméletet, melynek a „tulajdonságok nélküliség" fogalmának interpretálásában is fontos szerepe van. Bár a szubjektumelméletet Musil maga csak „segédképzetnek" nevezi, mely a kulturális jelenségek helyes értelmezéséhez járul hozzá, a jelen dolgozat perspektívájából mégis ez a hangsúlyosabb, ezért itt ezzel foglalkozom bővebben. A szubjektumelmélet kontextusa egy olyan történelemfelfogás, mely struktúrájában módosított a vitatott kortárs szemléletekhez képest: egy történelmi kontinuum helyett, melyben különböző emberi típusok követik egymást, egy antropológiai kontinuumot feltételez, melyben a szimbolikus (társadalmi) formák és rendek variálódnak, s melyben alaktalan lényként mozog az ember. Musil azt is kiemeli, hogy történelemelméletéből hiányzik a „szükségszerűség méltósága"; a történelem nem egy meghatározott cél felé halad, a fejlődési irányok épp ezért kiszámíthatatlanok. A történelmet két olyan metaforával írja le, amik a Tulajdonságok nélküli ember című regényben ugyanezzel a jelentéssel fordulnak elő: a felhő mozgását meghatározó időjárási viszonyok és az út metaforájával: „A történelem útja a legkevésbé sem a biliárdgolyó útját járja, amelyet meglöknek, és aztán végighalad egy meghatározott úton, ez a menet sokkal inkább a felhők útjához hasonlítható: noha alá van vetve a fizikai törvényeknek, másrészt viszont nagyon is befolyásolja valami egyéb, amit alkalmasint a tényezők összetalálkozásának nevezhetne az ember; mert noha mindenütt északról fúj a szél, ahol északon a levegő nyomása eléri a maximumot, míg nyugaton a minimumon áll, de hogy kettejük közt egy hegység terül el, hogy van-e hegycsúcs a közelben, [...], nos, mindeme körülmények, amelyek kialakítják az időjárást, esetünkben tényezők/tények, nem pedig törvények [...]".14 Az időjárás metaforája, mely a regény első bekezdésében, a cselekmény idejének meghatározásakor jelenik meg, a történelmi folyamatok kontingenciájára, a tényezők véletlen összetalálkozására utal.15 Bár a szakterminológia használatával tudományos diskurzust imitál, ironikusságával ennek jogosultságát vonja kétségbe és legfőbb támaszát, a törvényszerűség és a szükségszerűség látszatát kérdőjelezi meg. Az út metaforája pedig, ami tradicionálisan a teleológiát írta le (gondoljunk a fejlődésregényekre), Musilnál felépítése által éppen azt ironizálja. Jó példa erre az „Az és mégsem az - avagy: Miért nem lehet egyszerűen csak kitalálni a történelmet" című fejezet, ahol Ulrich egy hazafelé tartó úton töpreng el a történelem értelmén. Gondolatait megpróbálja logikus egymásutániságba rendezni, de akarata ellenére „kitérőkbe" téved. A végleges válaszadásra végül nem kerül sor, mert Ulrich váratlanul otthon találja magát.16 113
