Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Katona Imre: Búcsúszavak a Drávaszögről (Közreadja: Lábadi Károly)

mint a külön Alfaluk névvel illetett déli rész, ahová az északiaknál régiesebb, hagyományosabb Laskó, Várdaróc, Kopács és Bellye tartozik. Valaha a két rész nem is szívesen házasodott össze, és belső határul a Maláka-patakot nevezték meg. (E tartózkodás legfeljebb átmeneti lehetett.)

E 10 község nagyobb tájak, vízi- és szárazföldi utak mentén helyezkedik el, a római limes egyben a Duna vonalát is követi. Élen járt a gazdasági, társadalmi és szellemi élet terén; lakói a hadak járása idején menekültek és pusztultak ugyan, de a maradékok folyton visszatértek, sőt a 18. század végére újra magukhoz is tértek. A lassú hanyatlás a 19. századi egykével kezdődött, majd a két vesztes háború és a határok módosítása után felgyorsult. Az ősi drávaszögi magyarság arányszáma 1991-re 10-20-30 százalékra zsugorodott Bellyén, Hercegszőlősön, Karancson és Kő községben, megtartotta viszont 60-70-80, sőt 90 százalékos számbeli többségét (az arányszám szerinti sorrendben) Vörösmart, Várdaróc, Kopács, Csúza és Sepse. (Pontosabban lásd Lábadi Károly: Drávaszögi Ábécé. Eszék-Bp. 1996.) A legutóbbi belharcok során e drávaszögi magyarság jó harmada hagyta el korábbi lakóhelyét, az újjáépítés, a visszaköltözés voltaképp napjainkig húzódik; a társadalom magán- és közéleti eresztékei meglazultak, a gazdaság vontatottan fejlődik, a szellemi élet rendkívül lassan bontakozik ki. (Ezekre alább még visszatérünk.)

A drávaszögi múlt és jelen teljes ismeretében Lábadi Károly idézett műve előszavában némi ellentmondással nyilatkozik. „A Drávaszög életében mindenkor volt egy látszólagos ellentmondás: amikor a külső szemlélő legsanyarúbbnak ítélte helyzetét, megmaradásának esélyeit csekélynek látta, talpon tudott maradni, s mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett." (5.o.) Majd a jelenlegi helyzetről szólván: „A lakosság etnikai összetételére mindeddig ez a háború volt a legpusztítóbb csapással, a Drávaszög talpra állásának esélyei először vesztek ködbe." (7.o.) így az említett reprezentatív „ábécé" is „tárgyilagos rekviem a magyarság egy kicsiny csoportja felett". (8.o.) Nézzük, melyik állítás valószínűbb, ill. az egyik a múltra vonatkozólag igazolható, a másik a jövőt illetően valószínűsíthető.

A drávaszögi menekültek egyharmados aránya, a még oly lassú újjáépítés és visszaköltözés sem indokolná önmagában e most már jól ismert, sok értéket megőrzött népcsoportunk kihalását, ám a népesség elöregedése, a születések tartós elmaradása (egyelőre) visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik, a hiányzó népesség pótlása pedig (egyelőre) sem a vajdasági, sem pedig az anyaországi magyarság részéről nem képzelhető el. Alapvető kérdés, meddig él, marad meg azonosságában egy kisebb-nagyobb közösség, ezen belül hogyan alakul az egyének helyzete? Drávaszögi példákkal szolgálhatunk.

Ami az egyéni teherbírást illeti, annak talán nincs is határa, de magányos Robinsonként semmiképp nem képzelhető el, csakis valamilyen tartós közösségi (családi, rokonsági, faluközösségi, etnikai, vallási vagy más) keret esetében. Ismét Lábadi Károlyhoz fordulhatunk, aki Istennek népei a Drávaszögben című legújabb könyvében végigkíséri tájunk jó félezer esztendejét, kiemelve az egyéni sorsokat és a közösségi intézményeket, szervezeteket is. Ami az egyéneket illeti, egy-egy prédikátor a 16-17. század folyamán gyakran hányatot- tabb életet élt, tartósabban zökkent ki a megszokott környezetből, mint a mi, néhány éves világ- és belháborúink és egyéb bajaink szenvedő alanyai. Hogyan bírták eleink ezeket? Úgy, hogy töretlen volt bennük a hit, többszörös az újrakezdési szándék: pl. ha kellett, újra és újra megnősültek; nagy volt az életek pusztulása, de még nagyobb a gyermekáldás, mely a csecsemőhalandóságot, a járványokat, sőt némileg még a háborús pusztulást is ki tudta egyenlíteni. Némely értelmiségi sors olyan mostoha és változatos volt, hogy regényben olvasva romantikus túlzásnak vélnénk, pedig a valóság volt az alapja. És ezek az egyéni sorsok nem kivételesek, hanem általánosak. Amíg bőséges a gyermekáldás, folytonos a róluk való gondoskodás, minden visszaesés csak átmeneti.

106