Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Olasz Sándor: A kivezető út melankóliája (Krasznahorkai László: Háború és háború)
„a vakság varázslatos állapotának" elérésére, s ily módon minden bizonnyal a kifelé vezető utat kereső Korim előképe. A Megjött Ézsaiás, valamint a Háború és háború Korimjának küldetése van. Mialatt számítógépbe írja és Internetre küldi a kéziratot, szédítő iramban zuhanni kezd „a megértés, hogy így fejezze ki a dolgot, a megértés végső terepe felé". Amit a külső szemlélő őrültségnek gondol (halála előtt Korim a büfés előtt jeruzsálemi papként emlegeti magát), annak mély értelme van a hős szerep- vállalását illetően. Hiszen a fennkölt vallási-erkölcsi szónoklatairól ismert ószövetségi próféta is a legválságosabb korszakban élt. Korim történetében így a romlást és megszabadulást jövendölő Ézsaiás könyve sejlik föl, a főhős egyszerre emelkedett és nevetséges szerepében pedig valamiféle áldozatvállalást láthatunk. Korim leltárba veszi, hogy mi süllyedt el. A „számára legfelső fórumon" kíván beszámolni egy „végzetes korszakváltásról": „ő lesz az, aki megmondja végre az égieknek, hogy idelent a jó fölött ugyanúgy eljárt az idő". A jövő emberének hiszi magát, aki „már a jövőben él, abban a jövőben, ahonnan visszanézve teljességgel lehetetlen beszélni a veszteségről, mert beszélni már tulajdonképpen nem lehet semmiről..." Eme ontológiai és nyelvi patthelyzet érzékeltetésében is szorosan összetartozik a két regény. A Megjött Ezsaiásnak a Háború és háború hátsó borítóján megjelölt helye nemcsak játék, s messze nincs igazuk azoknak, akik a regényt bejelentő „előzetes híren", levélen gúnyolódnak. „Kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasó, kérlek, csúsztasd be ezt a levelet abba tasakba, amit az 1999-es magyar könyvhétre megjelenő könyvemben majd megtalálsz. Te tudod, miért." - S az olvasó tényleg tudja. Hiszen a Megjött Ézsaiásban fogalmazódik meg, hogy a történelemként ismert káosz nem része a „teljes emberi univerzumnak", az ember nem a történelemmel, hanem a költészettel (vagyis az irodalommal) nevezhető meg és írható le, a költészettel, amelyet még nem ural „az ész ellenállhatatlansága". A kihívás lényege, hogy a nyelv, a szavak szétesése után hogyan lehet elmondani valamit. Eddig „a szavak a szótagok különálló kövületeire hasadtak szét". Most homlokegyenest ellenkező folyamat indul: „ellenállhatatlan, keserű kényszer működött benne tovább, a kényszer, hogy a mennyei hatalmak felkutatásának három sorsverte napja után (Korim háromnapos részeg száguldozása után - O.S.) most már feltétlen végigmondja, amit a hatalmak végre meglelt küldöttének őszerinte feltétlenül tudnia kell. A különféle elbeszélésmódok keverése, a nyelv teherbírásának kipróbálása épp ezen a ponton köti össze, s teszi nyelvileg is szétválaszthatatlanná Korim és a négy, illetve öt angyal történetét. Mert amit Korim a kézirat nyelvéről elmond, az az ő tragikomikus bukdácsolását, útbejárását különféle szereplői nézőpontokból előadó szövegrészre is érvényes. Ugyanakkor a Korim-történetet ismertető mondatok bölcseleti igénye átjárást biztosít a kézirat filozofikus állításaihoz. A nyelvi megformáltság artisztikus- ságát ugyan megtöri néhány hangsúlyosan köznapi, durva megnyilatkozás, a tolmács trágár szavakat halmozó dühkitörése azonban a ritka kontrapunktikus helyek közé tartozik. A nyolc részből álló regény 167 számozott fejezetében a metafizikus beszédmódnak ugyanazok az óriásmondatai hömpölyögnek. Minden fejezet egyetlen többszörösen összetett mondat, melyben a leírás, a bölcselkedés a narratív szinttel egyenrangú. Olykor zsúfoltnak, túlírtnak tűnik ez a prózanyelv, s nemcsak az elmélkedő részek miatt. Mind a szerzőnek, mind Korimnak és a kézirat alkotójának a szó az egyetlen eszköze, s a kifejezésért való küzdelem, a felfokozott kifejezésvágy hatalmas terheket rak a nyelvi eszközökre. Mintha a felgyülemlett gondolatok, látványok, megsejtett igazságok, fölismerések, létösszegző kijelentések szétfeszítenék a logikai szerkezetre épített mondatot. Az író szavakat és tagmondatokat halmazó szenvedélye mintha szuggerálni akarná olvasóját: mintha egyetlen irányba terelné a befogadó figyelmét. Közben persze mindenkit (a Krasznahorkai nevű szerzőt, Korimot, a kéziratot író valamelyik Wlassichot) kínozza a kétely, sikerül-e szavakba foglalni a burjánzó látványt és gondolatot. Nem a külső valóság fölidézéséről van szó, hanem Atlantisz elsüllyedt világának, egy letűnő világnak a megőrzéséről. Olyan ez a kézirat - mondja egy helyen Korim - „mintha az édenkertről szólna... mintha nem közölni szeretne valamit, hanem vissza akarná vezetni önmagát a paradicsomba, mivel nemcsak megemlíti, szóba hozza, kijelenti azt a szépséget, de hosszan el is időz benne, azaz meg is teremti a maga különleges módján,.." A szöveg teremtett világába való menekülésnek, rejtőzésnek vagyunk tanúi. Korim megállapítja, hogy „a kéziratot csupán egy dolog érdekli igazán: az őrületig körbeírt valóság, a tébolyult részletezésekkel, a mániákus ismétlésekkel megidézett helyzet belekarcolása a képzeletbe... mintha a szerző nem tollal és szavakkal írná, egyszerűen, hanem körömmel vájná bele abba a papírba és abba a képzeletbe a dolgot, számtalan részletezés és ismétlés és elmélyítés nehezíti az olvasást, miközben amit részletez, amit ismétel és amit elmélyít, az örökre odaég az agyba... furcsa mód ez az ismétlődés és a többi, és a többi nem feszélyezi, nem idegesíti, nem untatja, hanem elbújtatja..." (kiemelés tőlerú - O.S.) A kéziratban Korim érthetetlen, utalásokból, jelzésekből, célzásokból összeállt beszámolót lát. Olyan dolgok 95
