Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Zelei Miklós: A gazdagréti olajkútnál (elbeszélés)
Mégis végigülte az éjszakát. Előre lefőzött négy adag kávét, a tonettszéket a sarokba húzta, és az utcáról beszűrődő reklámfényben figyelte a sötétséget. De nem jelentkezett semmi. És reggel egyikükön sem volt egyetlen új marás, csípés, karcolás. Végre! Már negyed kilenckor ott ült a munkahelyén, az ablakban. Amszterdamban láthatott volna hasonlót, ha valaha is eljut oda. Nézte, ahogy az előtérben sűrűsödik a tömeg, ahogy már reggel kialvatlanul és idegesen várnak, állnak, néha minden ok nélkül megindulnak, keresztülvágnak egymáson, tépkedik a sorszámokat, és ahogy pontban félkor az automatika kinyitotta az ajtót, mintha hurkatöltővel nyomták volna be őket, egyből teli lett velük a terem, s azonnal ott ült vele szemben egy nő, rózsaszín parfümfelhő az izzadság- szag elsötétült az egén, akit ugyan még soha nem látott, és valószínűleg többé nem is fog látni, de az okmánybélyegért cserében rögtön a rendelkezésére kell állnia, ki kell az igényeit elégítenie, tűrnie kell a kirohanásait, hogy nincs telefonja, mégis telefonszámla jött neki. Ne vele játsszanak, hanem a micsodájukkal! Honnan vették a címet? Honnan tudja a telefoncég, hogy ő a világon van? Hamar betömbösödött a munkahelyek és a felek közé a kánikula. Egy férfi rohant oda hozzá, pontosan az ő ablakát választotta ki, és minden átmenet nélkül ordítani kezdett vele, éppen vele, hogy szégyelljék magukat, ennyi ember várakozik itt, és alig van ügyintéző. Ez is az, amiről nem lehet tudni, hogy miért történik. Miért az ő ablakát választja valaki? Annyira ellenszenves, vagy ennyire rokonszenves számára az ablak? Ezt igazán ne nekem tessék mondani, nem én engedem szabadságra a kollégákat, én is csak egy ügyintéző vagyok itt, felelte a férfinak, és ahogy a Szervezeti és Működési Szabályzat előírja, még mosolygott is. Épp ezért mondom magának, ordított még dühödtebben a férfi, mert maga az ügyintéző! Nem az elnök-vezérigazgató fogad, amikor ide kell jönnöm, hanem mindig az ügyintéző. Tegyék ide az elnököt, akkor majd neki mondom. De addig magának, kicsikém. Észrevette, hogy nem is ez a férfi következik, villogott a kijelzőn a sorszám, ő is bekiabálta néhányszor, hogy a 41-es munkahelyhez a 143-as ügyfelet kérem! Fáradjon ide a kedves 143-as! De a férfi, aki nem a 143-as volt, közbevágott, idefigyeljen, énrám! És folytatta az ordítozást. Ha úgy gondolja, hogy magának nem mondhatom, akkor mondjon fel, és ültessenek ide valakit, aki ügyintéz. Van jelentkező! Az ilyen szemét helyekre mindig van. Közben odaért a 143-as is, és méltatlankodott, hogy három és fél órája vár a sorára, és amikor ő következik, akkor meg elállják a helyét! Mert ezek itt nem tudnak rendet tartani, adott neki igazat az ordítozó férfi, és elment. A pénzemet akarom visszakapni, mondta a 143-as, és leejtett elé egy dagadt paksamétát. A pénzemet. Bekonyult az ablakon: egészséges, ép fogsor koronázta a fejét, a szájából meg hosszú, varkocsba font haj lógott ki. A harminchetedik munkanapot töltöm ezzel az üggyel, ne mondja, hogy nem ide tartozom. Miféle üggyel? 11
