Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Balázs Imre József: És-és-és (Kovács András Ferenc: Kompletórium)
Alighanem abból az előfeltevés-rendszerből és kontextusból kell kiindulnunk, amelybe a kilencvenes évek derekán a pozitív reakciók beleolvasták KAF költészetét. Margócsy István visszatekintve így összegzi a kilencvenes évek lírai fejleményeit: „A beszélő [...] minden ízében és minden megjelenési formájában fikcionálttá vált, s még akkor is fiktív jellegű lesz, ha közvetlenül nincsen is jelezve a szerzői fikció intencionált távolságtartása. [...] A megszólaló én fikcionáltsága a legszorosabban összefügg a nyelv fikcionáltságának mozzanatával, sőt, valójában, más oldalról nézve, alighanem azonos is vele.Ennek a szubjektumfelfogásnak a tágabb kontextusa a '60-as-'70-es évektől megerősödő irodalmi és szellemtudományi irányzatok szövegeiben keresendő. Az elmélet ebben az időben talált nyelvet azoknak a polifon beszédmódoknak a leírására, amelyek a nyelv pluralizálódásán keresztül az őt használó (vagy „nyelv által használt") szubjektum pozíciójára is visszahatnak. Az első KAF-kötetekben viszonylag gyakori többnyelvűség (1. Az Oltárijó Társasutazás, Egy unikornis testamentuma, Macskaszerenád stb.), illetve az ezzel is összefüggő utalásos-idéző technika összességében valamiféle én-disszeminatív hatást eredményezett. Összességében feltétlenül, hiszen versenként más és másféle önszemlélet jelenik meg KAF-nál: „Ez a nézőpont ugyanis változó: gyakorlatilag annyiféle, ahány típusú szöveget olvasunk"? - mondja Keresztury Tibor. Ez természetesen nem ugyanaz, mint amikor egyetlen versen belül mozdul ki a beszélői pozíció. Ez utóbbi típusú nézőpontváltás is sokszor válik konstrukciós elvvé KAF-nál, viszont kétségkívül ritkábban, mint globális értelemben, az újabb kötetekben pedig egyre kevésbé érvényesül. A már említett többnyelvű kollázsból építkező versek nyilván ide tartoznak. Ilyen, a nézőpontokat a versen belül váltakoztató szöveg többek között még a Kulcsár Szabó Ernő átfogó tanulmányában hasonló értelemben kiemelt Lázbeszéd (Ezra Pound Velencében) című vers is.8 Itt persze ismét áttételről van szó, hiszen KAF Pound- nyelven szólal meg, amely maga polifon. Keresztury Tibor egyfajta mintha-olvasatot ajánl az ilyen típusú KAF-versekhez, s ez nemcsak a kantilénák, hanem a Cantók imitációjára is vonatkoztatható: „A legjellemzőbb karakterjegyek között említett reflektáltság, az utalásos-imitációs technika (hogy tehát olyan, mintha egy kantilénát olvasnánk, vagy olyan, mintha egy manierista, vagy kora-középkori szerző átültetett szövege lenne a vers - miközben persze csak rájátszásról, kifejezőeszközök jelentésképző ütköztetéséről van szó), vonatkozik e líra önszemléletére, belső nézőpontjára is. [...] A létrejövő versszerkezet pedig többnyire imitál egy lírai alanyt, melynek viszonya a vers szerzőjéhez szintén változatos, illetve nehezen meghatározható."9 Másutt szubtilisabb utalások révén „decentrálódik" a beszélő. A Toldott-foldott ballada című Jack Cole-szöveg például Quint Aftonról szól (akinek a neve, akárcsak a Hadd-el-Kafé, Quintus Aemilius Fabullusé, Fu An-kungé és társaiké, könnyen kapcsolatba hozható a KAF-monogrammal), a beszélő nyilván Jack Cole, a szöveg maga pedig, amely a Bob Dylan-féle szöveghagyományba ké- redzkedik be, többek között Ady-utalásokat tartalmaz: „Mit bánta ő hogy Shelley/ Lelkit miként lehelli/ Dallamba pille-légbe/ Köpött fityiszt legyintett/ Hisz élve vitte Quintet/ Egy tornádó az égbe" - dalol Jack Cole. (Vö. „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,/ Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül." - Hmm, új legenda, illetve „Az Űr Illésként elviszi mind,/ Kiket nagyon sújt és szeret:/ Tüzes, gyors sziveket ad nekik,/ Ezek a tüzes szekerek." - Az Illés szekéré).10 A szöveg mögé olvasott beszélő ilyenformán felsokszorozódik, s a polifónia ezúttal nemcsak beszélők, hanem műfajok és regiszterek között is létrejön. Ha van valamiféle poétikai változás az egymást követő KAF-kötetekben, az alighanem az én pozicionálásával függ össze, és mindazzal, amit ez diszkurzív szempontból jelent. Talán az És Christophorus énekelt második felében (amely az első kiadásban el is különül Én, Scardanelli (1992-2994) címmel az első ciklustól, a Kompletóriumban már nem) tűnnek fel először hangsúlyosan olyan énpozicionálást alkalmazó versek, ahol a beszélőt a külvilág felől látjuk, ahol tehát az identitást nemcsak a játék, a szerepcserélgetés önfeledtsége, hanem a külső tekintet is kezdi meghatározni: „Azt mondják, arcom régi maszk:/ miért is vágok én grimaszt,/ ha kell,/ ha nem?" (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!); „A büszke Kolozsvár/ Sem venerál, mert már nem is András - Andrea vagy csak.../ Versdadogó idegen, te deák, víg tésztazabáló!" (Gúnyirat Andreas Transylvanus ellen); „Pöffeszkednek vidéki cazzók -/ Vakon csepülnek tréfli nagy szók,/ Kipletykál bármiféle csúz" (Amadeus, legvégül, utolszor). Az idézetek mind a Christophorusból valók, de lehetne idézni hasonlóképpen megkomponált verseket az Adventi fagyban angyalok, a Saltus hungaricus vagy akár a jack Cole darabjai közül is. Poétikailag látszólag jelentéktelen fejlemény ez, mégis vannak következményei, amelyek az egész versnyelvre hatással vannak. Az odaértett külső nézőpont ugyanis az ilyesfajta diskurzusban paradox módon behatároló: behatárolja magát a beszédet is (hiszen annak „viszonyulnia" kell a külső nézőponthoz), de magát a szubjektumpozíciót, énképet is (bár ez nem volna 90
