Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Bombitz Attila: Galambmátrix (Parti Nagy Lajos: Hősöm tere)

élni tudó én-elbeszélő, aki a Parlamentre néző bérházból menekül ki a Hősök tere közeli, negyedik emeleti lakásba, tulajdon fikciójának terébe. Balatony Lajoska underground- bérháza „időben" már aklimatizálódott, beépült a rendszerbe, s a tizenkétórás elbeszélő bár ellenőrzi e fikció tényét a maga valóságában, mégsem találja annak nyomait. Megtalálja azonban saját fikciójának, a menedékének tekinthető bérház falán A hullámzó Balaton történetére utaló emléktáblát. A fenti világ labirintikusságáról ezt olvashatjuk: „A kongó folyosók kongó folyosókba torkolltak, s előbb vagy utóbb mindegyikük valami padlásra, illetve tetőre nyílt, különféle padlásokra és tetőkre, következésképpen az egész ház egy önmagába gyúródott tetőnek volt nevezhető." Az alanti világ pedig hű tükörképe a fentinek: „már látszatra semmi sincs a szakosztályból meg a négy emeletből lefelé, húsüzem füstölővel, klubhelyiség, génszakkör, hangtompítós lőtér, el tudja mondani föntről sorban; továbbá lehet, hogy senki se tud semmit a lakók közül, hogy ott egyszer is ilyen dolog lett volna, és egy se emlékszik szagra vagy sikítozásra..." A két világ „elveszi" a létteret az elbeszélő elől, illetve a nem létező én köztes terének fikciójába száműzi az elbeszélőt, a hasadás, a meghasonulás terrénumába, miközben az idő diakróniáját megszüntetve a lenti és a fenti világ éppen „módszerességük" következtében találnak rá a felturbózott retorikai hamisság én-kioltó nyelvére. És a húsüzemre. A három szimbolikus létteret és nyelvi episztémét megjelenítő bérház egymásra íródik, egymásba gyúródik a regényben: az elmúlt évtizedek tudatalattijába szorult balos diskurzus, a felettes én-ként vezérlő jobbos diskurzus és a magára hagyott én hasonlat-diskurzusa, akit századelős és balneológiái tanulmányai és írásai közben ér a világ felülről és alulról összeérő botrányossága. De hogy a duplicitás a kézirat testiségében is megjelenjen: miközben látványosan az első és a harmadik rész közé szorítva teljesedik és formálódik ki a „galember" fokozatos térnyerése a „valóságos" én fölött, aközben egy fordított történetet ír le annak a bérháznak a háromrészre tagolása, melyben a tizenkétórás én-elbeszélő ír és retteg. A költözés ugyanis egyenesen Balatony Lajoska, saját kiagyalt figurájának galambkarmai közé viszi az elbeszélőt. Ez az elbeszélő a fikció bérházába menekül, miközben az önmagát átműttető „másik" az eredeti térben marad. Nem máshol zajlik a főelbeszélés, mint abban a lakásban, ahol A hullámzó Balaton játszódik, a fikció terének valóságos helyszínén. A két bérház is egymás „tükörképe". A költözés innen oda „irányított", mi több, ahol elkezdődik az átműtött elbeszélő története, az már a tizenkétórás elbeszélő történetének valóságos folytatása. Mert mielőtt még beköltözött volna a műtőlakásba, a galambcsapdába, az elbeszélő elsétál még a jövendő házhoz, s a következőket mormolja: „Isten tudja, mit akar látni ilyenkor az ember. Nyilván a saját kilátásait, a jövőjét, a teret, amelyet kitölt és amely körülveszi majd." Pontosan ez a jövő nyílik meg az elbeszélő előtt, ezt a teret fogja majd belakni, kitölteni és körülvenni. A fikció átviszi örökösét a valóságba, s Balatony Lajoska vagy a beszédíró valóban eljön majd az én-el- beszélőért. S pontosan ugyanúgy fogják kitömni vagy megnyúzni, inkább megnyúzni, hiszen tisztabúza a bőre, mint ahogy azt tették már az én-elbeszélő „dublőrével". Az egykori szöveg eluralkodik a szöveg íróján, az a szöveg, amelyet az elbeszélő maga teremtett magának. A lenti és a fenti világ ideológiái mindeközben mint egy ház, mint a HÁZ (a Parlament közeléből költöztünk illetve nem költöztünk a Hősök tere közelébe), mint a HAZA disszemináns alakzatai egymásbagyűrődnek, s gyűrik magukba óhatatlanul a maradék köztes teret, míg nem marad más, mint a gyáva meghunyászkodás és átváltozás. Az én-elbeszélő megírta a maga félelmeit, mintegy kitalálta a világot. Nem tudja kitörölni a gépből a nyomait. Most már be kell hogy lépjen a maga által kitalált képbe, hogy e hihetetlen és gusztustalan, de annál izgalmasabb történetre, magára a valóságra rálapozhassa a majdani olvasó, aki látott már ehhez a történethez hasonlót épp eleget, azt az egyetlen fehér lapot, mely különös fehér fényként vibrál, akár egy számítógép monitorának üressége kikapcsolás előtt. Hiszen a történet folytatása világos, kitalálható: jönnek, mert jönni fognak. Akár A Foucault-inga végén. És az fog történni, amit az elbeszélő előre látott, amit megírtak neki,

120