Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Fried István: Összehasonlítás és kultúraköziség (Régi-új tudományelmélet felé)
zettudat értelmezésekor. Nemcsak az osztrák, hanem a magyar meg az erdélyi szász szerzők esetében is szembeötlő ez. Magris a furcsa utat bejáró szász szerző, Zillich művein töprengve állapítja meg: „A centrum és a periféria kapcsolata mindig problematikus; aki egy földrajzi vagy kulturális határvidéken él, mindig úgy érzi, hogy ő a nemzeti lét igazi letéteményese és képviselője, és hogy a nemzet többi része, mivel nem érti meg őt, méltatlan a nemzet névre." Ezzel függ össze az a dilemma, amit már Franz Kafka megfogalmazott nyelvi-tudati hovatartozásával kapcsolatban, és a szólásszabadsághoz jutott „kisebbségi"-nek, „nemzetiségi"- nek mondott irodalmak önszerveződésekor újra meg újra fölmerül. Nevezetesen a régióspecifikumként kezelt küldetéses-„mandátumos" irodalom problematikája, irodalomnak és valós vagy vélt (remélt? előhívott?) össztársadalmi elvárásoknak viszonya. Magris a szlovák irodalom lehetőségein gondolkodva jut el oda, ahová a posztstrukturalizmus felé tájékozódó elmélet tekintett, az írószerep változatainak újraértelmezéséhez. Ám amit Magris veszélylehetőségként jegyez föl, az nemcsak a magyar, legalább oly mértékben a szlovák vagy a horvát irodalom irányzatainak teoretikusait (és alkotóit) is megosztja; korábban a cseh Vítézslav Nezval marasztalta el százötven esztendő cseh irodalmát a túlzottan didaktikus-tanító jelleg miatt. Magris így fogalmaz: „A kis népnek (...) nemcsak a nagy népek megvetését és közönyét kell leráznia magáról - még ha e nagyok némelyike a legjobb úton van is afelé, hogy elveszítse nagyságát -, hanem meg kell szabadulnia saját kisebbrendűségi komplexusától is, attól, hogy úgy érzi, folyton helyesbítenie kell ezt a képet, vagy meg kell szüntetnie, vagy egyenest ellenkező előjellel kell ellátnia, büszkén viselve kisebbségi mivoltát, mint a kiválasztottság jegyét. Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden energiáját a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik." Ki ne tudná Magrisnál jobban, hogy érdemes szavait megfontolni, hiszen öröksége, a trieszti irodalom a maga tájnyelviségével, „diglossziájával", sokkulturáltságával, a más nyelvcsaládhoz tartozó irodalmakhoz fűződő, olykor bensőséges viszonyával nemcsak centrum és periféria fájdalmas viszonyát élte át (a méltán világhírű Italo Svevonál olvashatjuk: mi minden toszkán szóval hazudunk), hanem mindig is (el)számolni kényszerült a kis és a nagy (irodalmi) világ tapasztalatai irodalommá formálásának problematikus voltával, a pszichoanalízis hazai hagyományainak bezárkózásra és kilépésre egyaránt példát adó, a világszerűséget és a fáradt kisvárosiasságot szintén egyként újraértelmezésre fölkínáló gondolatiságával. Vissza az Alpok-Adria-térség kutatásának programmá emelt elvi alapvetéséhez. A kutató kiindulópontja a nálunk is jól ismert bahtyini nyelv- és nyelvi kultúraelmélet. Bahtyin úgy interpretálja a társadalmat, mint szociális beszédek, nyelvek és szólamok sokféleségét. Jóllehet alapjában az egy nyelven belüli polifóniát hangsúlyozza (a stílusok, a tájnyelvek, az idiolektusok, a csoportnyelvek és diszkurzusok sokféleségét egy társadalom, illetőleg egy „kultúrán" belül), ezt a modellt a nyelvközi polifóniára is vonatkoztathatjuk (két- és több- nyelvűség, diglosszia, kettős-, többkultúráltság), hiszen lényegében ennek feltárása, elemzése a(z irodalmi) komparatisztika feladata. Annál is inkább, mert az összehasonlító irodalom- tudomány érdekeltnek mutatkozik a polikulturális régiók és irodalmi poliszisztémák kultúraközi összefüggéseinek vizsgálatában, ezen keresztül módszertani támpontot kínál egy olyan leírás számára, amely a társadalmi polifónia és a kultúraközi funkció kapcsolatait érzékelteti. A szólamok dialógusa ebben az esetben a társadalmi és kulturális dialógusból eredeztethető, miáltal a társadalmi és a művelődési határoknak nem feltétlenül kell megegyezniük az etnikai, a kulturális és a nyelvi határokkal. Mindez természetszerűleg nem kizárólag az 87
