Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Fried István: A levelező emigráns (Márai Sándor helyzettudata az emigrációban)

lekről is értesülünk (s olyan személyekről is ezen keresztül), amelyek és akik a Márai-élet epizódjai, egyikről-másikról csak a naplókból tudunk, mégsem becsülhetjük le jelenlétüket a Márai-pálya alakulástörténetében. Ugyanis annak a tudatosodási folyamatnak tevékeny mozzanatai, alakjai, amely Márait ráébresztette „kívülállásá"-nak megváltozott összetevőire. Míg odahaza maga választotta meg ennek a kívülállásnak tartalmát, külső formáit, hiszen befutott íróként viselkedhetett, az emigrációban írói pályáját folytatva nem építhetett a már megszerzett kanonikus pozícióra, különösen nem idegen nyelvű kiadóival tárgyalva. Magyarországon szerkesztői levelezéséből kitetszik, miként szervezte napilapjának, az Újságnak irodalmi-kulturális rovatát (1937-ig), és neves íróként miféle leveleket kapott olvasóitól, egyesek a regényeiből kibukó problémákra kérdeztek, mások az európai kulturális helyzet megítélésében kérték véleményét. Szituáltsága az emigrációban jócskán megváltozott, mint ahogy a külföldi kiadóknak is ki volt szolgáltatva. Magyarországon biztos anyagi háttérrel rendelkezett, így műveinek idegen nyelvű kiadását megfontoltan, az esélyeket latolgatva intézhette. S bár a leginkább németül, de franciául, finnül, svédül, hollandul, csehül stb. is jelentek meg művei, 1948-as emigrációját éppen egy svájci meghívás tette lehetővé, az igazi európai siker egyelőre elmaradt (a szaporodó kiadások ellenére). így emigrációjában nem építhetett írói (el)ismertségére, jóllehet főleg az első évtizedben további idegen nyelvű kiadások láttak napvilágot. Ám naplóiból rekonstruálhatjuk meg-megszakadó levelezését színművei hamburgi kiadójával, aki - a napló tanúbizonysága szerint - előbb áltatta, majd késleltette az elszámolást, végül becsapta.32 A levelezés részletei egyelőre nem ismeretesek, így nem egészen világos, hogy írónk esetleges túlérzékenysége vagy a kiadó csalárd ügyeskedése okozta az állandó félreértéseket. Annyi bizonyos, hogy Márai kiszolgáltatottsága bizonyítékaképpen élte meg ezt a kapcsolatot, amelytől ugyan nem remélt sokat, ám szorult anyagi helyzetében nem volt számára mindegy, mennyit kap (kap-e egyáltalában) kiadott műveiért. Megint más probléma jelentkezik Szindbád hazamegy című regénye fordításakor. A svájci fordító (egyébként a mártírhalált halt költőnek, Radnóti Miklósnak is fordítója) nem volt hajlandó Márainak az emigrációban fogalmazott utószavát is lefordítani, amely nemcsak a regényhős-író (említettem: Krúdy Gyula) és regényvilága értelmezésével szolgált, hanem e Krúdy-Magyaror- szágnak és a jelen diktatúrájának szembeállításával is.33 A svájci fordító ugyanis a „nyugati" értelmiségnek ahhoz a nem kis létszámú csoportjába tartozott, amely valamilyen összeköttetést fenn akart tartani a „vasfüggöny"-ön túl Keletre eső államok hivatalosságával, így nem osztotta Márainak határozott kommunista-ellenességét. Illetőleg nem értett egyet azzal, hogy az 1940-es évek elejéről származó regény fordításával együtt jelenjen meg a valóban publicisztikus jellegű utószó. Elképzelhető, hogy a fordító az NDK-beli terjesztés esélyével is számolt. Márai azonban ragaszkodott az utószóhoz, a maga részéről semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó a totális diktatúrákkal és azok kultúrpolitikai ágenseivel; s így az a kiadástörténeti furcsaság a végül Vaduzban kiadott Sindbad geht heim sajátossága, hogy más fordította a regényt, más az utószót. A levélből és az utószóból meg a fordító magatartásából kétféle magatartás bontakozik ki. Az egyiket Márai képviseli, aki 1948-ig átélte a szerveződő diktatúrát, aki az 1930-as évektől kezdve kísérte figyelemmel a két totális állam író-ellenes hadjáratait, s aki úgy tudta, hogy az „enyhüléssel" inkább a diktatúra formája változik, lényege változatlan marad. A másik (s ezt képviselte a fordító) naivitásból, jóhiszeműségből, olykor taktikai okokból, igyekezett kihasználni a kelet-nyugati „párbeszéd" kínálta lehetősége^?) a diktatúrák föllazítására. Más kérdés, hogy Márainak a két világháború között, majd a világháború után, illetőleg az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos tapasztalatai érveket szállítottak ahhoz, hogy rámutasson e „párbeszéd" őszintétlenségére (keleti részről), eredménytelenségére (nyugati részről). A maga írói sorsa meg nem alkuvását igazolta, ugyanakkor a följebb említett regényhez il72