Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Fried István: A levelező emigráns (Márai Sándor helyzettudata az emigrációban)

ránsként nem pusztán az új léthelyzet25 körvonalazása a művek „tét"-je, hanem annak a „különút"-nak lehetősége is, amelyet az 1930-as esztendőkben a maga számára kijelölt. Csakhogy az emigrációt választva új irodalmi és irodalmon kívüli feltételrendszer szab gátat annak, hogy az írói pályát töretlenül folytathassa. S ennek nem csupán az anyagi nehézségek az okai. Jóllehet a magyar és a világirodalom számos példával szolgálhatott az emigráció „megélésére", és maga, Márai több ízben beszámolt az 1920-as, 1930-as évek spanyol íróinak párizsi száműzetéséről, Unamunoval többször ült egy kávéházi asztalnál,24 majd Turgenyev és Thomas Mann sorsán elmélkedett,25 az emigráns létformára berendezkedés az „elrabolt Európá"-ban, majd az Egyesült Államokban éppen az anyanyelvbe történő bezárkózás gesztusai miatt igényli írói - szubjektív - és reflexív - objektív - „én"-jé- nek szüntelen dialógusát. Első megközelítésben arról lehetne elmélkedni, hogy az emigráns spanyol szerzők a spanyol nyelvű irodalmi világban lelhettek olvasóra, Thomas Mann a még el nem foglalt német világban (akárcsak Hesse: például Svájcban), Turgenyevnek és a XX. század orosz emigránsainak is akadt „nyugati" olvasótábora, a magyar író azonban Magyarországon, illetőleg a szlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar olvasókon kívül a számbelileg sem a spanyolhoz, sem a némethez, de még csak az oroszhoz sem hasonlítható és politikailag rendkívül megosztott emigráns magyarokra számíthatott potenciális olvasóként. Ennél azonban fontosabbnak tetszett Márai számára az emigrációnak, mint jellegzetes XX. századi léthelyzetnek tematizálása: abból az Európából való száműzetésnek nyelvi-esztétikai problémaként fölmutatása, amelyet a két világháború, illetőleg a világháborúkat követő „elveszített" békeszerződések szétromboltak. Igen jellemző, hogy egy újságcikkében XIX. századi példát hoz (a családi levelezésből) a társas érintkezés tartalmasságára,26 s már korai állatregényében, a Csutorában szatirikusán mutatja be a társas érintkezés kiüresedését. Az emigráció magányában (korai próbálkozások után Márai egyetlen emigráns csoportosulással sem tartott kapcsolatot, egy ideig a Szabad Európa Rádióban olvasta föl heti esszéit)27 mérlegre tehette (és tette) a polgári forma élhetőségének esélyeit a klasszikus polgárság tűnésének, foszlásának korszakában. Nem Thomas Mann Buddenbrookjainak hanyatlástörténetét gondolja újra, egyáltalában: nem látszik hinni a családtörténet angol és francia formájának életképességében. A maga korábbi regénytrilógiája sem a roman fleuve bevált módszereivel építkezik, szerkezete inkább „elliptikus". Az emigráció szembesítette azzal a korábban csak sejtett, ám 1947-es útirajzában körvonalazódni kezdődő ténnyel, hogy magyar íróként az anyanyelv mint otthon csupán a regényről regényre, a naplójegyzetről naplójegyzetre, a levélről levélre „vándorlás" ulyssesi (joyce-i értelemben vett), „kereső", létformáját engedi meg számára, így lesz regényeinek, naplójegyzeteinek (és részben leveleinek) vezérmotívuma a tenger, amely egyszerre kezdet és beteljesülés, mítosz és realitás, az antikvitás klasszicitása és a kaland romantikája. Emigrációjának jelképéül választja: a tenger korláttalanság, a szabadság is, nemcsak személyes értelemben, sőt, elsősorban nem ott. Hanem az írói tevékenységét illetőleg. Hiszen az emigráció fölszabadítja a különféle esztétikák parancsuralma alól, azt, és úgy ír, akinek, amit és ahogy akar; mivel a küzdelemben fő ellenfele megelőző műveinek, „irályá"-nak modora, az a bizonyos „Márai-dallam", az olasz operák áriáihoz hasonlatos előadásmód, amely - naplójegyzetét idézhetném - önmaga epigonjává tette (s amelynek nem csekély részben hazai népszerűségét köszönhette).28 Ez a tökéletes „felszabadulás" az emigráció iszonyatos szabadságában mégsem a kísérleti irodalom vagy a kísérleti műfajok felé irányította, mind az avantgárdról, mind a neoavantgárdról, illetőleg a kései modernségről egyre tartózkodóbban, majd ellenségesen nyilatkozik. S bár Proust mellett Tolsztoj regényei élete végéig legkedveltebb olvasmányai közé tartoznak (a magyar szerző, egykori regényhőse, Krúdy Gyula társaságában), a XIX. századhoz, a realizmushoz sem tér vissza, hanem a nyelv és a személyiség összefüggéseinek kérdéseit proble- matizálja; olyan figurákat helyez művei középpontjába, akik nyelvének határai egyben lé70