Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kovács Sándor Iván: „Batu Kán pesti rokonai” és a „Tatárjárás” Halason
gúznak vére". Bendegúz Attilát nemzette; az ő véréből eredeztetik krónikásaink Álmost, Árpád apját. Mivel folytatja Kölcsey? „S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának. // Értünk Kúnság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlő vesszein/Nektárt csepegtettél." A történelmi Magyarországot és tájait meghatározó Köl- csey-jelképek tehát a Kárpátok hegylánca, a Tisza, a Duna, a Kunság mezeje és a hegyaljai Tokaj. Jellegzetesen „keleties" látásmód ez is a Kárpát, a Tisza és a Hegyalja elsőbbségével, különösen a Kunság hangsúlyával. (Berzsenyi Dániel felfogásában a honszerző „Árpád a Duna partjain" „ontott bajnoki vért", országjelképe következésképp az „országos Duna"; „Árpád gazdag arany hantjai" ott terülnek el, „hol szőke vizét a Duna rengeti". „Dunai- ság", „tiszaiság" vitájában is - amikor szakít a hegyaljai Kazinczyval - Berzsenyi Pannóniára, a Dunántúlra voksol.) Etnogenezisünk keleti összetevőinek ez a himnuszunkban nyomatékkai kiemelt tudata eleven hagyomány a Trianon előtti és utáni évtizedekben is. A kunsági Szabadszálláson született Pőcze Borbála, a „félig román vagy tán egészen az" József Áron ferencvárosi szappanfőző munkás felesége 1903-ban és 1905-ben született lányát és fiát Etelnek és Attilának kereszteli. A József Attila-kutatás csak találgathatja, „hogy József Áron és Pőcze Borbála miért adták a fiuknak a sajátos Attila keresztnevet. Tény: a név ekkor még elég ritka volt, s különösen szokatlan a nagyvárosi munkásság közt; talán az apa magyarrá válásának akarata, talán az anya regényes-költői hajlama, talán valamelyik szomszéd vagy keresztszülő tanácsa adhatta a nevet, amelynek szokatlansága a költő egész gyermekkorán át annyi összeütközés forrása lett". (Szabolcsi Miklós) Az Etel a Dugonics Etelka című honfoglalási regényével népszerűvé lett név változata. Az Ethela, Etele a régiségben Attila helyett is használatos: már a XIII. században magyar személynévvé vált. Ebből következően József Etelkának (Etának) is van köze a hun Attilához, jóllehet a névnek erről a „hunos"- ságáról a család és az elkeresztelt aligha bírhatott bárminő ismeretekkel. Annál valószínűbb, hogy a „regényes-költői hajlamú" Pőcze Borbála kunsági hagyományokkal magyarázhatóan kereszteltette a hun király nevére kisfiát. A Pőczék szabadszállási ősei „szilaj pásztorok lehettek" - következteti József Attila monográfusa -, a törökdúláskor a Dunántúlra kellett menekülniük, s három-négy nemzedék után onnan tértek vissza a Kiskunságba a XVIII. század közepén. „Szabadszállás a Kiskunság régi szálláshelye"; élnie kellett ott a Hymnus szál is kodifikált hun-kun hiedelmeknek. Valamiképp ezzel a kun-tudattal hozható kapcsolatba Pőcze Borbála nem is oly merész, inkább kézenfekvő gesztusa, ahogy fiának a Batu kán előtti legnagyobb ázsiai hódító nevét adatja a keresztségben. József Attila másik nővére, Jolán, aki megírta öccse életrajzát, arra emlékezik: „a szülés előtti napokban a költő betegeskedő édesanyja »látogatóinak ismételten elmesélte álmát: megjelent neki egy ősz öregember, aki elmondta, hogy fia születik. És a fiút nevezze Attilának, mert híres ember lesz belőle.«" A „regényes-költői hajlamú" Pőcze Borcsa álma szerintem a Kálti Márk kora-középkori krónikája óta eleven Emese álma-történetnek lehet az elágazása. Emese Attila leszármazottjának, Álmosnak a születését álmodja meg; az ő „öregembere" egy sas vagy sólyom, és azt jósolja: Emese „olyan fejedelmet fog szülni, ki a népét Schitiából kivezeti s tőle dicső királyok fognak származni". Emese álmával telítve volt a millennium táján, a századfordulón a köztudat. Reprezentatív ábrázolása a Münchenben, majd Zichy Mihály mellett tanult Paczka Ferenc Emese álma című képe a 80-as évekből. Etel és Attila többször járt kunsági édesanyjuk és felmenői szülőhelyén. A Szabadszállásra vissza-visszalátogató unokák köré a kiskunsági „szigorú tájat" festi oda az ihletett mo- nográfus: „a gyér erdőkkel övezett nagy tavakat, mocsarakat, nádasokat; a széles tocsogókat, s a fehéren villogó szikeseket; a földet, amely nehéz, keserves munkával adja gyér termését, a nagyrészben szilaj pásztorkodást, a tavakon halászó-pákászó, vagy a homokra telepített szőlőkön dolgozó embereket; s a széles határ közepén zömökén megülő falut, a régi, s többször újított templommal. A faluban pedig az őslakókat, a jellegzetes süvegükben 72
