Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Szathmári István: Hány nyelv van a világon? (A világ nyelvei című lexikonról)
A nyelv egy tudományos meghatározás szerint jeleknek, jelszerű és jelszerűtlen kapcsolatoknak tagolt emberi hangokkal megvalósuló rendszerhálózata, amely társadalomban keletkezett, és a gondolkodással párhuzamosan fejlődött, az emberi közösség kollektív tudatában él, és az emberek társas érintkezését szolgálja. A nyelv ilyenformán az emberi társadalom terméke és egyúttal működési feltétele. Bárczi Géza, a két évtizede elhunyt európai hírű professzor egyszerűbben, már-már költői stílusban így ír ugyanerről: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel... A tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg: olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s amely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S »a nyelv« mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza." (A magyar nyelv életrajza. Gondolat Kiadó. Budapest, 1963. 5-6.) Mindehhez hozzátehetjük még a következőket. A nyelv a műveltség viszonylagosan alacsony fokán - mondjuk, nálunk a honfoglalás táján - természetes valami, mint például az éltető levegő, amellyel nem szükséges különösebben foglalkozni. De amint különböző (politikai, gazdasági, társadalmi stb.) okok folytán magasabb műveltség kívántatik - nálunk például már Szent István korában és különösen utána, a ma felé haladva -, a nyelvnek ezt is ki kell szolgálnia, egészen addig, hogy később az igényes irodalmi és köznyelvnek, továbbá a tudományoknak, a szépirodalomnak stb. is méltó eszköze lehessen. Ezért, röviden szólva, az illető nyelvet mintegy fel kell fedezni, meg kell ismerni, származását, rokonságát fel kell deríteni, szótárak és nyelvtanok stb. segítségével le kell írni, sőt minden tekintetben kiművelni, és közben természetszerűleg meg is kell tanítani, elsősorban a mindenkori ifjúságnak. íme, a nyelvek fejlődésének az útja a természetes állapottól a kisebb-nagyobb mérvű kiműveltségig, amelyet lényegében mindegyik előbb-utóbb végigjár, és amelynek eredményeit ismernünk kell ahhoz, hogy a legfontosabbakat meg tudjuk az egyes nyelvekről. 4. Impozáns mű „A világ nyelvei" című kötet, a maga 1700 lapjával, sötét színű, kemény fedelével, amelyen bemélyített betűkkel a cím szerepel angol, német, kínai és egyéb nyelveken, és drapp színű, esztétikus borítójával, amelyen szintén ott található a cím a legkülönbözőbb nyelveken. A lexikon főszerkesztője az általános nyelvészetben és - különösen - az afrikai nyelvek kutatásában járatos nyelvtudós: Fodor István. A címszavak kidolgozásában 58 - jobbára magyar - szerző, mondhatnánk: speciális szakember és 6 szintén kiváló szakszerkesztő vett részt. A világ nyelvei című munka főcélja a nyelv és a nyelvi jellemzők, a nyelvi jelenségek bemutatása. Más szóval: lényeges ismereteket adni a szakemberek és az érdeklődő nagyközönség számára. Két részből áll: az első (terjedelmesebb, 1570 oldalas) rész 764 szócikkben ábécérendben tárgyalja a fontosabb nyelveket, nyelvcsaládokat és nyelvcsoportokat. A második, „A világ nyelveinek mutatója" (1571-1635) című rész több mint 6000 nyelvet sorol fel röviden (beleértve az első részben tárgyaltakat is), szintén ábécérendben. A lexikon a „Függelék" (1639-1699) sok hasznos tájékoztatójával zárul. 5. „A világ nyelvei" az első ilyen jellegű magyar nyelvű kiadvány (az Antal László, Csongor Barnabás és Fodor István szerkesztésében 1970-ben megjelent hasonló című munka más beosztású és jóval kevesebb információt nyújt). Lássuk, miről tájékoztatnak az első rész szócikkei, a második rész mutatója és a Függelék. Az egyes szócikkek tartalmazzák a kérdéses nyelv nevét, névváltozatait (a fontosabbak esetében a név eredetét is), a nyelv genetikai hovatartozását és rokoni kapcsolatait, a fontosabb nyelvjárásokat, a beszélők földrajzi helyét és számát, a nyelv típusát és szerkezeti jellemzését, a nyelv státuszát (államnyelv, nemzeti, törzsi nyelv stb.), rövid történetét (az első nyelvemlékek stb.), kulturális vonatkozásait (írásrendszer; irodalmi emlék; nyelvészek; költők, írók), végül a nyelvvel foglalkozó legfontosabb forrásmunkák jegyzékét. A nyelvcsaládokat tárgyaló cikkek 92
