Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Értékek köztársasága
egyenlítődés évtizedeiben is találkozhattunk - Magyarország határain kívül és belül egyaránt. Az irodalomnak - általában a szellemnek - azonban lényegéből fakadóan az értékek pluralizmusát kellett vállalnia és az egymástól különböző értékek szabad köztársaságát kellett létrehoznia. Az akadémiai irodalomtörténet körül Az értékek át-, vissza- és újrarendezésének ez az időnként kaotikus és az irodalompolitikai diktatúra nyomása következtében részben a felszín alatt zajló folyamata, mint az imént jeleztem, a hetvenes évektől kezdődően bizonyos kiegyenlítődés felé haladt, tekintettel arra, hogy például Babits életművét és általában a Nyugatot, Kassák munkásságát és általában a magyar avantgarde-ot, Németh László tevékenységét és általában a mind a szélsőbal-, mind a szélsőjobboldali áramlatokkal szembeforduló népi mozgalmat akkor már nem lehetett a szellemi élet perifériájára szorítani. Bizonyára nem véletlen, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek folyamán a legtöbb irodalomtörténeti monográfia éppen ennek a három írónak: Babitsnak, Kassáknak és Némethnek az örökségével foglalkozott. A hatalom egy idő után elfogadta, sőt megbecsülte a korábban félreszorított és negligált Weöres Sándort, Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest, Szentkuthy Miklóst és Ottlik Gézát, és az irodalmi élet, az irodalomkritikai és - történeti közmeggyőződés általában legalizálta a valódi szellemi-művészeti értékeket. A nyolcvanas években már minden valamelyest komolyan vehető irodalmi szakíró igyekezett a hiteles értékrendet érvényesíteni, és legfeljebb az irodalompolitika funkcionáriusai és csahosai tettek időnként erőszakosan veszedelmes, időnként nevetséges erőfeszítéseket annak érdekében, hogy fennmaradjon az a torz értékhierarchia, amelyet először Lukács György, aztán Révai József, végül Aczél György és az APÓ (Agitációs és Propaganda Osztály) kodifikált. Ebben a vonatkozásban szükséges szólni néhány szót „irodalomtudományunk grandiózus torzszülöttjéről": a „spenótnak" is becézett akadémiai irodalomtörténeti kézkönyvről, illetve ennek 1945 utáni folytatásáról. (Rögzíteni szeretném: az első létrehozásában nem volt semmiféle szerkesztői szerepem, csupán egy rövidebb fejezet került ki toliam alól (a népi mozgalom költőiről), a másodiknál viszont több fejezet elkészítésén túl, segítettem Béládi Miklós, véleményem szerint, mindenképpen tisztességes, mert az irodalompolitikai és hatalmi elvárásokkal számtalan esetben szembeszegülő, de nem mindig érvényesülő elképzeléseit és erőfeszítéseit.) Nos, a „spenót" maga is részt vett a diktatórikusán érvényesített hamis és torz irodalomtörténeti konstrukciók és hierarchiák lebontásában és egy hite: lesebb értékrend létrehozásában vagy legalább ennek előkészítésében. Természetesen igen sok kifogást lehet emelni a hatkötetes vállalkozással, különösen a huszadik századi irodalmunkkal foglalkozó ötödik és hatodik kötettel szemben; a régi és a tizenkilencedik századi irodalmunkat leíró kötetek azonban többé-kevésbé ma is megbízható filosz-teljesítményeknek tekinthetők. Modern irodalmunk ábrázolása - mind a benne megnyilvánuló irodalomszemlélet, mind a kötetek felépítése, mind az irodalmi jelenségek, irányzatok és életművek értékelése tekintetében - erősen magán viseli a marxista-leninista ideológia, a „szocialista" irodalomszemlélet és az irodalompolitikai szempontokat követő értékelés bélyegét. Mindazonáltal ezekben a kötetekben (és folytatásaikban) is olvashatók, véleményem szerint, helytálló és hasznos fejezetek: például Rába György összefoglalása Babits Mihály vagy Kiss Ferencé Juhász Gyula munkásságáról, Bodnár György áttekintése a két világháború közötti korszak irodalomtörténeti és -kritikai tevékenységéről, vagy a kézikönyv 1945 utáni folytatásában Béládi Miklós portrévázlata Mészöly Miklósról és Pilinszky Jánosról, és ezt a néhány kiragadott példát még igen sok hasonlóval egészíthetném ki. 79
