Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
tó tündéri voltával bombázásáig, a tó NATO által való megbombáztatásáig küszködtem, ám azóta a tóban lévő, máig éles, hiper-formatervezett rakétákat nevezem tündéreknek, sellőknek, s ha a tó partján sétálok immár, akárha Prüf rock, beszélgetek velük) képet kezdtem festeni e vidékről: a virágzó Tiszáról, amelyet úgy kellene néznünk, mint Japánban a cseresznyevirágzást (lásd: Nézni a Tiszát, mint radikális program), és lám, e naplómban is, a virágzó szikről, mármint hogy a föld sót virágzik, a szabadkai árvalányhajas pusztákról (ahol dr. Brenner-árvacsáth mint egy többszörösen is veszett kutya elpusztul), a határzóna tőzegtavainak sárga liliomjairól satöbbi litániázva, olyannyira, hogy olykor az ifjú magyarországi írók turistavezetőjének, cicerónejének érzem magam... Igen, és akkor, említettem, barátom Niagara melletti halála után (senki sem hallotta, hogy a nagy zajban szétdurrant a szíve, szét, nagyrészt a még a 100 éves szabadkai gimnáziumról szerkesztett könyv körüli politikai bonyodalmakban elszenvedett stressz miatt) trafált el, ütött meg Széchenyinek ez a rövidke mondata, felkiáltása-feljajdulása: Milyen vidék és milyen szánalmas föld! E járási, újvidéki-telepi és palicsfürdői ciceróneskodásom mellett volt még egy valósabb élményem, amelyről Dürer Nagy fücsomó)a kapcsán beszéltem egyszer a tatai JAK-táborban, mármint arról: Hol és miért megcsókolni az anyaföldet? címmel. A kérdés, mondanom sem kell, annál izgalmasabb, hogy az én anyaföldem nem az anyaországban található, jóllehet újabban regényhőseim mind erősebb erotikus vonzalmat éreznek az anyaország iránt, akkor is, ha a test maga nincs ott, az ürgelyuk, amit olykor a kis pásztorgyerekek megbasznak, jómagam is őriztem birkát itt a Járáson öt-hat éves koromban, azért ülök itt, a gangon, a Járás előtt, ma, nincs az anyaország lába között... Ha hazaugrok Palicsra, megkeresem az Alföld ama számát, amely részben közölte annak az említett beszélgetésnek az anyagát. Kíváncsi vagyok, mi is maradt fönn a dologból a szöveg hálóján. Mert a minap is éppen elsétáltam ama fűcsomó, az én, épp apró birkabogyóval körülszórt Nagy fűcsomóm mellett. Még élek, mindig tudni fogom, hogy pontosan, egzaktul (Dürer stúdiumaival kapcsolatban sem tudni, pontosságról vagy egzaktságról beszéljünk): az Az. Talán már gyerekeim és pesti unokáim is tudják. Ismerik azt a fűcsomót itt, a tanyánk és a Sárgaárok között. Röviden: Hosszú, nagyon fáradtságos amerikai körutamon, Columbusban, vagy Cincinattiban meglátogattunk egy idős házaspárt, akinek a fia, ebéd közben, igaz már a pudingnál, arról mesélt szenvedélyes, baseballos vehemenciával, hogy amikor utoljára járt Magyarországon, eltökélte, ha visszaér Amerikába: megcsókolja a földet. Olyan elementárisán hatottak rám a szavai, hogy kis híján kivájtam (lásd a görög tragédiákat) a szemem a pudingos kiskanállal. Ugyanis, már napok óta én is arra gondoltam, ha hazaérek: megcsókolom az anyaföldet. Faggatni szerettem volna, hogyan nézett ki konkrétan a csókolódzási jelenet, az Amerikával, Amerika földjével való csókolódzás maga. Lévén prózaíró, izgatott minden apró részlet. Hiszen különben, hogyan tudnám leírni. Illetve hát, hogyan tudnám majd végrehajtani magam is... Ahogy távoztunk a családtól, kissé körülmatattam a házat, kerestem azt a tenyérnyi helyet, ahol a hollywoodi jelenet lejátszódott... Aztán hazafelé repülve, először Amszterdamban, az átszállásnál éreztem kísértést, de csupa kerozinfoltos volt a forró aszfalt. Majd Pest következett, ahol ju32
