Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
leségeinkkel teleltünk Bovecen (Ács Karcsiéknak különben arrafelé van kéglije, de most, hogy Németországba költözött, azt hiszem lányáék használják, akinek a férje, Cerovic, a legjobb belgrádi, ellenzéki újságíró ), és akkor az Isonzónál is jártunk, felvettem néhány kavicsot, ma is őrzöm őket. Tájnyelven kellene írni, mint Rabelais vagi/ Montaigne. (Jules Renard) Palicson sétáltunk Jutkával. Sehol senki. Mint a metafizikus festményeken. És akkor egy alak tűnt fel a hosszú utca végén: dragacson tolt valamit. Vigyázva, erőlködve, akárha a világ legsúlyosabb tárgyát. Megálltunk. Ahogy közelebb ért, felismerjük: akváriumot tol. Minden bizonnyal egy éppen leszerelt, kiürített kávéházi (kocsmai) akváriumot. Siralmasak az elhasznált kocsmai akváriumok. Lassan, nyikorogva haladt el mellettünk. Sokáig nem mozdultunk, csak bámultunk utána. Noha, mondom, az akvárium üres volt, még ki sem öblítették, nekem valahogy mégis éppen az volt az érzésem, minden bizonnyal a fény miatt (nagy prizmaként kezdett tündökölni az egyik lombnélküli tisztáson): tömérdek apró díszhalat tol - akvárium nélkül. Egyszer New Yorkban volt hasonló szép élményem: Matisse akváriumos képei között. Én Matisse két motívumkörével foglalkoztam, a biliárdasztalokkal - és az aranyhalakkal. És akkor ott, New Yorkban úgy tűnt, az aranyhalak a teremben úszkálnak - és kint a csillogó felhőkarcolók között. New York sosem volt olyan szép... És akkor, ott a Kisfenyvesen, a dragacsos fiú előtt, ismét eszünkbe jutott Jutka nénjének, Katicának az esete. Az ő akváriuma. Nem egyszerű történet. És persze nem is először próbáltuk egészben látni. Mindenestül beleszorítani a történetet egy akváriumba. Úgy valahogy kezdődött, hogy elvált vasöntő (krajinai) férjétől. Aztán meg gyorsan nyugdíjba ment. Felettébb szenvedhetett, mert egy napon elkezdett horgászni. Ügyetlenkedett, de az öreg palicsi pecások maguk közé fogadták. Nagyon hálás volt ezért. Összevásárolta mind a szakkönyveket, drágábbnál drágább csalikat vásárolt Szegeden. Lakása tele volt csontkukaccal. És akkor, a pecások között megismerkedett egy - Karcsira emlékeztető - börtönviselt férfivel. (Mint később kitűnt, valóban ő is gyilkosságért volt elítélve, mint Károly, és ő is pont 8 évre, sőt talán együtt is ültek, sakkoztak.) Éjjel-nappal horgásztak. Édesanyja és kiherélt, hatalmas kandúrja nem győzte enni a tömérdek halat. Egy napon zihálva telefonált Újvidékre, a Virág utcába. Képzeljétek: aranyhalat fogtam! Aranyhalat? Hol? A szökőkútban? Nem, a tóban. Nem is tudtam, hogy a Palicsban aranyhal is van... Máris kaptam egy akváriumot. Gyönyörű fátyola van. Mekkora? Mint a tenyerem, mondta. Olyan nagy? Igen. Mint később megtudtam, az akváriumot egyik legkedvesebb volt diákjától, Józsikától kapta. Katica valójában végig megmaradt tanyasi tanítónak. Úgy szerette diákjait, mintha saját gyerekei lettek volna. Mindenét odaadott nekik. Dudus, újvidéki szomszédunk, épp akkortájt kérdezte, mi van a Katicával? Mondtam, jól van: aranyhalat fogott. Aranyhalat? - kérdezte Dudus. Igen, mondtam. És visszadobta? - kérdezte hirtelen komolyra váltva a szót. Nem. Nem dobta vissza?! Nem. Az nem lesz jó, mondta. Az aranyhalat vissza kell dobni. Kívánni 15
