Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)

leségeinkkel teleltünk Bovecen (Ács Karcsiéknak különben arrafelé van kéglije, de most, hogy Németországba költözött, azt hiszem lányáék használják, akinek a férje, Cerovic, a legjobb belgrádi, ellenzéki újságíró ), és akkor az Isonzónál is jár­tunk, felvettem néhány kavicsot, ma is őrzöm őket. Tájnyelven kellene írni, mint Rabelais vagi/ Montaigne. (Jules Renard) Palicson sétáltunk Jutkával. Sehol senki. Mint a metafizikus festményeken. És akkor egy alak tűnt fel a hosszú utca végén: dragacson tolt valamit. Vigyázva, erőlködve, akárha a világ legsúlyosabb tárgyát. Megálltunk. Ahogy közelebb ért, felismerjük: akváriumot tol. Minden bizonnyal egy éppen leszerelt, kiürített ká­véházi (kocsmai) akváriumot. Siralmasak az elhasznált kocsmai akváriumok. Las­san, nyikorogva haladt el mellettünk. Sokáig nem mozdultunk, csak bámultunk utána. Noha, mondom, az akvárium üres volt, még ki sem öblítették, nekem vala­hogy mégis éppen az volt az érzésem, minden bizonnyal a fény miatt (nagy priz­maként kezdett tündökölni az egyik lombnélküli tisztáson): tömérdek apró dísz­halat tol - akvárium nélkül. Egyszer New Yorkban volt hasonló szép élményem: Matisse akváriumos képei között. Én Matisse két motívumkörével foglalkoztam, a biliárdasztalokkal - és az aranyhalakkal. És akkor ott, New Yorkban úgy tűnt, az aranyhalak a teremben úszkálnak - és kint a csillogó felhőkarcolók között. New York sosem volt olyan szép... És akkor, ott a Kisfenyvesen, a dragacsos fiú előtt, ismét eszünkbe jutott Jutka nénjének, Katicának az esete. Az ő akváriuma. Nem egyszerű történet. És persze nem is először próbáltuk egészben látni. Mindenestül beleszorítani a történetet egy akváriumba. Úgy valahogy kezdődött, hogy elvált vasöntő (krajinai) férjétől. Aztán meg gyorsan nyugdíjba ment. Felettébb szenvedhetett, mert egy napon elkezdett hor­gászni. Ügyetlenkedett, de az öreg palicsi pecások maguk közé fogadták. Nagyon hálás volt ezért. Összevásárolta mind a szakkönyveket, drágábbnál drágább csali­kat vásárolt Szegeden. Lakása tele volt csontkukaccal. És akkor, a pecások között megismerkedett egy - Karcsira emlékeztető - börtönviselt férfivel. (Mint később kitűnt, valóban ő is gyilkosságért volt elítélve, mint Károly, és ő is pont 8 évre, sőt talán együtt is ültek, sakkoztak.) Éjjel-nappal horgásztak. Édesanyja és kiherélt, hatalmas kandúrja nem győzte enni a tömérdek halat. Egy napon zihálva telefo­nált Újvidékre, a Virág utcába. Képzeljétek: aranyhalat fogtam! Aranyhalat? Hol? A szökőkútban? Nem, a tóban. Nem is tudtam, hogy a Palicsban aranyhal is van... Máris kaptam egy akváriumot. Gyönyörű fátyola van. Mekkora? Mint a tenye­rem, mondta. Olyan nagy? Igen. Mint később megtudtam, az akváriumot egyik legkedvesebb volt diákjától, Józsikától kapta. Katica valójában végig megmaradt tanyasi tanítónak. Úgy szerette diákjait, mintha saját gyerekei lettek volna. Min­denét odaadott nekik. Dudus, újvidéki szomszédunk, épp akkortájt kérdezte, mi van a Katicával? Mondtam, jól van: aranyhalat fogott. Aranyhalat? - kérdezte Dudus. Igen, mond­tam. És visszadobta? - kérdezte hirtelen komolyra váltva a szót. Nem. Nem dobta vissza?! Nem. Az nem lesz jó, mondta. Az aranyhalat vissza kell dobni. Kívánni 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom