Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
Majd beszélek a bátyámmal, mit lehetne tenni, ugyanis a városházán ő intézi a menekültek és a háborús invalidusok ügyeit, jóllehet már ő is annyira meg van szorulva (az összeegyeztethetetlen két koncepció, a központi és az önkormányzati között), hogy arra is gondolt: átszökik a határon. Alig tudtuk visszafogni, künn tartani a tanyán. Mondtuk neki, nyugodjon le, foglalkozzanak most egy kicsit a főnökök is a menekültekkel. Az asszonyok kopasztanak. A férfiak meg éppen kötelet fonnak az istálló ajtajára akasztott masinával: piroslila manillából. A tehenek fara és a pihefelhők között akárha valami izzó lézercsík az új kötél. Minden kopasztó asszony egy verejtékező Léda. Magdi, ahogy észrevesz bennünket, tudja, mindig akad nálunk valami masina, beszalad és átöltözik, furcsán fest így, ahogyan immár ünneplőben foszt. Bármely kopár, sivár helyre, hol még a nagyság íze vár. A legsívóbh pusztába vágyni, hogy a száműzetés szírtiszein letegyünk egy semmiből született, egy semmiből sem alkotott nagy költeményt... (Saint-John Perse) A Nandi a Sóti fejére borította a birkatejjel teli sajtárt. Most mit csináljak, Matyi?! kiabálta apámnak. Azt akarta kérdezni, megölje-e Nándit. Apám csak annyit mondott, vedd le a fejedről a sajtárt, mert nekimész a tanya sarkának. Pedig a Sóti fiatalabb korában tényleg veszélyes figura volt. (Apám is. A Bicskei Szilvi bácsi azt mondta, apám volt a legerősebb ember Magyarkanizsán. Amikor ezt megemlítettem apámnak, már alig tudott kikecmeregni az ágyból, nem reagált rá. Illetve csak annyit mondott, hogy sokat gyalogolt gyerekkorában, meg hogy vasas üzletbe adták inasnak, és ott minden nehéz vasat vele cipeltettek a segédek, meg leginkább még azt, hogy jó szertornász volt, pedig én valami nagy verekedésekről szerettem volna hallani.) Mindenkit megmart. Most már csak kötekszik. És őt marják, verik meg. Úgy állt ott a karám mellett, mint egy középkori harcos. Vesztes csata után. A Nandival mi is mind többször összekülönbözünk, ha becsípve érkezik haza. Sokszor kicsin múlik, hogy össze nem ugrunk. Az a szerencse, hogy a lovat is nem én, hanem a Jutka vette neki. És a Jutkával mégsem kötözködhet, Jutkával vitatkozva nem kapkodhat a bőrtokban viselt nagy Sleiher-bicskáért. Egyszer a Sóti, meséli a szomszéd, egy nagy völgyesi mulatás alkalmával, elszerette a brácsás feleségét. Hazavitte magához. A gangon feküdtek le, a subában. Csak amikor a brácsás rájuk talált, akkor ébredt fel a Sóti felesége. Szétverte a brácsát a Sóti fején. De akkor még a Sóti csak nevetett. Most nem bírja lecibálni a fejéről a sajtárt. Térdre esik. Elgurul. A szomszéd fiatal korában muzsikált a völgyesi kocsmában, meg persze szerte lakodalmakon. Egyszer Bánátba hívták őket. Ott még kietlenebb a szikes, mint itt, mesélte. Mentek, cipelték a nagybőgőt, meg a cimbalmot a végtelen sziken. És akkor egy sintértelephez értek. Ott volt a lakodalom. Künn az udvaron, a kutyaólak labirintusa között. Végül hol a jegenye tetején, hol lenn a dögkútban játszott a zenekar. Nálunk is, emlékszem, a Marika lakodalmán, ahogy kelt föl a nap: a Járáson át a Máté rakta a zenészek elé a papírpénzt. Amikor elfogyott a pénze, hazaszaladt 13
