Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - László Ferenc: Bartók Erdélye – Erdély Bartókja
Bartók többször is visszatért Belényes környékére gyűjteni, 1913-ban külön kötetben adta ki bihari román gyűjtését. Kutató tevékenységét Erdély más román vidékeire is kiterjesztette. A Mócvidéken 327, az Avasban 92, Máramarosban 333, Hunyad megyében 496, Maros megyében 368 román dallamot gyűjtött. Elévülhetetlen érdeme, hogy megállapította ezeknek a vidékeknek, mint román népzenei dialektusterületeknek a sajátosságait. Nem rajta, hanem a történelmi eseményeken múlott, hogy a bihari és a máramarosi után nem jelent meg tervezett mócvidéki és bánsági tájmonográfiája is, hogy tudományos alkotásában a hatalmas hunyadi anyagot egy, a teljes dallamanyagot is tartalmazó kötet helyett csak egy fü- zetnyi, dallampéldákkal meg-megtűzdelt tanulmány képviseli. Igaz viszont, hogy - meglehetős anyagi erőfeszítés árán - kiadott egy úttörő műfajmonográfiát: a román kolindadallamoknak szentelt kötetet. Sajnos csak terv maradt egy másik tudománytörténeti űttörése: nem készíthette el azt a falumonográfiát, amelyben a bihari Havasdombró teljes népzenei kincsét szerette volna feldolgozni. Kilenc szerzeményében nem kevesebb mint 47 maga gyűjtötte erdélyi román dallamot dolgozott fel. A román népzenei idiómákat úgyszólván anyanyelvi szinten sajátította el, és a művészi átlényegítés kivételesen magas színvonalán alkotta újra; gondoljunk a Két román táncra vagy a Táncszvit romános epizódjaira, amelyekben nyoma sincs már a népzenei idézetnek, de amelyek nemzeti jellege teljesen egyértelmű. Merőben másként emelt maradandó emléket a román folklór szellemének a Cantata profanában, amelynek szövegkönyvét maga költötte két Maros megyei kolindaszöveg alapján. Legnagyobb méretű tudományos műve, amelyen úgyszólván haláláig dolgozott, a román népzenének szentelt hatalmas összefoglalás. Életének és alkotásának ismerői tudják, hogy minden román tájegység közül, ahol kutatott, Bihar maradt számára élete legvégéig a legkedvesebb: ahol először találkozott román falvak népével, és ahol már ott tartózkodásának első óráiban felfedezte az akusztikus hangzástípus pentaton magját, majd a teljes akusztikus hétfokúságot. Félhangnélküli ötfokúság, akusztikus hétfokúság: Bartók zenei nyelvének, személyes stílusának két meghatározó állandója. Bartók stílusának legnagyobb hatású kutatójára, Lendvai Ernőre hivatkozom, aki a bartóki hangzásvilág két alaptípusát azonosította, hangzásvilágon a zene valamennyi vízszintes és függőleges hangviszonyát, a dallamot és az összhangzást is értvén. A Lendvai szerinti első alaptípus, a pentaton-kromatikus rendszer Bartóknál kétségkívül parasztzenei ihletből fakadt. „Bartók legjellegzetesebb kromatikus dallamai és harmóniái egyszerű pentatonikus alapmozdulatokra vezethetők vissza"1 - írja Lendvai, s bizonyító példáit a II. hegedűversenyből, a III. zongoraversenyből, A Kékszakállú herceg várából, az Improvizációkból, a Kontrasztokból és más abszolút remekművekből veszi. Ezekben s más hasonlókban jutott el a Székelyföldön felfedezett régi stílus hangnemjelképe, a félhangnélküli ötfokúság „az Értől az Óceánig". A hangzásvilág másik alaptípusát Lendvai diatonikus-akusztikus rendszernek nevezi. Egy kulcsmondatát idézem: „A diatónia legjellegzetesebb alakja Bartóknál az ún. akusztikus hangsor (dó hangsor //-vei és to-val), például c- d-e-fisz-g-a-b-c és az akusztikus harmónia (C-dúr hármas természetes szeptimmel: 6-vel és akusztikus kvarttal: fisz-szel, továbbá nagyszexttel: ,pasztorál-szexttel')".2 Tekintsünk el attól a kicsinységtől, hogy Lendvai szóhasználatában a diatonikusnak más az értelme, mint általában (mert általában a Bárdos Lajos szerinti heptatonia prímát tartja a világ diatóniának, ha úgy tetszik: a zongora fehér billentyűinek a hétfokúságát), és mondjuk ki: ennek az akusztikus rendszernek az alapélményét is a mi földünkön élte meg Bartók, az Erdélyi Szigethegység nyugati vidékén, a bihari románoknál. S hogy mit jelent e két alaptípus összessége Bartóknál és egyáltalán, arra vonatkozólag ismét Lendvait idézem, immár utoljára ez alkalommal: „a kromatika és a diatónia nem két különálló, egymástól független rendszer, hanem egymás 1 Lendvai Ernő: Bartók költői világa. Budapest 1971, 443. 2 Ua., 455 94
