Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása
A gyarapodó, s az egyre mélyebbre hatoló búvárkodások, közlemények száma a kérdésegyüttes növekvő fontosságát, fokozódó aktualitását fejezi ki. A „divat" mögött kemény tények, szignifikáns alakulások húzódnak meg. Itt van mindjárt a globalitás és regionalitás egyidejűségének, kölcsönhatásának a komplexuma. Napjainkban egyik sem vizsgálható a másik nélkül. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy például az európai integrációt egyszerre regionális és globális folyamatok munkálják. Ebben a megközelítésben földrészünk maga is régió a glóbuszon, s ugyanakkor kisebb-nagyobb entitások összessége. Európát változatlanul körülhatárolt nemzetállamok alkotják, ám az integráció menetében a limesek jelentősége csökken. A nagyobbodó egészen belül a rész-szuverenitások szerepe szüntelenül zsugorodik. * Kétségtelen, hogy a főként kontinensünk nyugati részében kibontakozott tájegységi szervezkedések - eredményeikkel együtt - hatékonyan ösztökélik a közép-kelet-európai regionális kezdeményezéseket. A történelmileg évszázadokra visszanyúló földrajzi, társadalmi és kulturális képződmények önérvényesítő megmozdulásaiban gyakran heveny etnopolitikai mozgósítottságok feszülnek. 1960-1980 között e mozgalmak (baszk, katalán, breton, korzikai, skót, walles-i stb.) virulenciája nőtt. Azok, akik támogatták, illetve képviselték őket, elsősorban az el nem ismertség állapotából akartak kitörni. Akcióik - ezzel együtt - a hatalmon lévő többség beolvasztó politikája ellen irányultak. Nem egyszer az etnokulturális célokért való erőfeszítéseket szociális sérelmek, követelések is fűtötték. E kettős indíték következtében gyakran éles konfliktusok robbantak ki. Az érdekellentétek mélyén - mint jeleztem - legtöbbször nyelvi aspirációkra bukkanhatunk. Bennük az önazonosság kinyilvánítása és védelme jelentkezett. A regionalista küzdelmek sikereihez ama körülmény is hozzájárult, hogy rendszerint más társadalmi megmozdulásokkal (ökológiai, feminista, diákakciók stb.) való szövetségben teljesedtek ki. És végül ne tévesszük szem elől, hogy a régiókhoz kötött identitás választása, vállalása, az ilyen jellegű egyértelmű önmeghatározás az otthonra találás, az oltalmazottság élményét nyújtja az elidegenedés mai globális világában.1 A maastrichti egyezmény (1992) új szakaszt nyitott a nyugat-európai régiók fejlődésében. Új dimenziókkal gazdagította az európai szövetkezés és a regionális (etnikai) emancipáció ügyét. Az egyezmény megfogalmazói kifejezésre juttatták azt a felismerést is, hogy a különféle (regionális) művelődések nagy értéket képviselnek nemcsak hordozóik, hanem egész Európa szempontjából. Noha a regionalizáció folyamatában még sok a bizonytalanság, noha nagyok az eltérések, az integrációt egyelőre a nemzetállamok képviselik. A Régiók Bizottságának felállításával Maastricht erőteljesen sarkallta szubszidiaritás elvének gyakorlati alkalmazását is. Hatványozottan érvényt szerzett tehát annak az igyekezetnek, hogy a döntéseket minél közelebb vigyék az emberekhez. Lépést tett abba az irányba, hogy a régiónak is beleszólása legyen az őket érintő összeurópai opciók kidolgozásába. A maastrichti egyezmény az intézményesített partneri viszonyok meghonosításával sokat tett mind kontinentális és nemzeti, mind tájegységi szinten. A regionalizing, illetve a regionalizáció (a kettő ugyanis nem azonos, de egymással összefüggő; míg az előbbi alulról kibontakozó kezdeményezés, az utóbbi felülről kiinduló, adminisztratív jellegű lépés) nem pusztán nyugati modellek vonzásában történik. Vannak honi előzményei is. Kritikai számbavételüket nélkülözhetetlennek kell minősítenünk. Ez a múltidézés a régi illúziókból s a régi mulasztásokból adódó tanulságok levonását és a mai próbálkozások legitimálását szolgálhatja. 78
