Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
amely szétrobbantja az államokat, hadseregeket, a szervezett politikai és partizán mozgalmakat). Ki ellen van ez a sok hadsereg, egység és front, a szolgálatok, sorozások? Miért harcolnak oly régóta? Néha egymás ellen, de legtöbbször saját népük, vagyis fegyvertelen lakosok, elsősorban nők és gyerekek ellen. De miért éppen nőkre és gyerekekre emelnek fegyvert? Talán valamiféle állati antifeminizmus hajtja ezeket a fegyveres férfiakat? Természetesen nem. Azért támadják és fosztogatják a nők és gyerekek csoportjait, mert ők kapják a nemzetközi segélyeket, nekik küldik a liszttel és rizzsel teli zsákokat, a kétszersültes és tejporos dobozokat, azokat a holmikat, amelyekre Európában senki sem figyel oda, itt viszont, a hatodik és tizenkettedik szélességi fok között, mindennél többet érnek. Egyébként nem mindig kell ezeket a kincseket elvenni a nőktől. Elég az is, ha az élelmet szállító repülőt a leszállás pillanatában körülfogják, elszedik a zsákokat és ládákat, s elszállítják saját egységükhöz. A kartúmi kormány évek óta az éhínség fegyverét használja a déli lakosság megsemmisítésére. Azt teszi ma a dinkákkal és nuerekkel, amit Sztálin tett az ukránokkal 1932-ben: halálra éhezted őket. Az emberek nem azért éheznek, mert a világon nincs elég élelem. Van, még sok is. Csakhogy az éhezők és a teli élelmiszerraktárak között magas akadály húzódik: a politikai játszma. Kartúm korlátozza az éhezőknek szánt segélyszállítmányok számát. Sok repülőt, még ha célba ér is, a helyi bandavezérek rabolnak ki. Akinek fegyvere van, élelme is van. Akinek élelme van, annak hatalma van. Olyan emberek között forgunk itt, akik nem a transzcendenciáról, a lélek mibenlétéről, az élet értelméről és a lét természetéről gondolkodnak. Ebben a világban az ember négykézláb mászva próbál kikaparni a sárból pár szem gabonát, hogy megérje a másnapot. Itang: Elmentünk a barakkokig. Alighanem kis kórház lehetett itt, de valakik lerombolták, kifosztották. De kik? Az ágyak feldöntögetve, az asztalok összetörve, a szekrénykék kinyitogatva. Egy új röntgenkészüléket kövekkel vertek szét, emelőkarjait kitördelték, a műszertáblát darabokra zúzták. Lehet, hogy ötszáz kilométeres körzetben ez volt az egyetlen átvilágításra alkalmas berendezés. Most valaki használhatatlan ócskavasat csinált belőle. De kicsoda? És miért? A közelben egy agregátor, az is összelapítva, szétverve. Jókora területen minden műszaki berendezés (kivéve, természetesen, a fegyvereket) használhatatlanná téve, megsemmisítve. Keskeny gáton jutottunk el az egyetlen száraz, kiemelkedő térre. Mindkét oldalán magasan állt a rothadástól bűzlő víz, őrjöngtek a moszkitók. Mindenütt nedves mocsarak, rajtuk holmi kalyibák, többségükben üresek, de némelyikben emberek ülnek vagy fekszenek. A vízben? Igen, a vízben, saját szememmel látom. Végül összegyűjtöttek száz-kétszáz embert. Valaki félkörbe állította őket. Álltak szó nélkül, mozdulatlanul. Hova lettek a többiek, az a százötvenezer ember, hova indultak egy emberként egyetlen éjszaka? Szudánba. Miért? A vezetők parancsolták. A táborlakók évek óta éhező, már nem is gondolkodó, 70
