Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

ható növényeket - gyapotot, kaucsukot, szezámot - termesztettek. így alakult ki az erős arab nagybirtokos osztály, amely a tábornoki karral és a hivatalnoki elittel szövetségben 1956-ban átvette a hatalmat, s gyakorolja azt a mai napig, háborút folytatva a „néger" Déllel, amelyet gyarmataként kezel, s egyúttal elnyomva az ugyanazon etnikumhoz tartozó északi arabokat is.

Az elkergetett, földjeiktől, állataiktól megfosztott szudáni araboknak valahol helyet kell találniuk, valamit kezdeniük kell magukkal. Egy részüket a kartúmi vezetők besorozzák az egyre népesebb hadseregbe, más részüket a rendőrség és a hatalmasra duzzasztott hivatalnoki gárda soraiba. De mi legyen a többiekkel? A földnélküliek, gyökértelenné váltak óriási seregével? A rendszer ezeket igyekszik majd délre irányítani.

Észak lakóinak száma mintegy húszmillió, a délieké körülbelül hatmillió. Utóbbiak több tucatnyi, különböző nyelveket beszélő, más-más hitű és kultúrájú törzsre oszlanak. Ebből a soktörzsű déli tengerből is kiemelkedik két közösség, két nép, amelyek együtt az itteni lakosság felét teszik ki - a dinkák és a velük rokon (bár néha szembenálló) nuerek. Mindkét nép képviselőit messziről meg lehet ismerni: két méter magasak, sovány testalkatúak, bőrük színe igen sötét árnyalatú. Szép, délceg, méltóságteljes, sőt, kissé rátarti fajról van szó. Az antropológusok évek óta törik a fejüket, hogy mitől ilyen magasak és soványak. Tulajdonképpen csak tejjel, néha tehénvérrel táplálkoznak, teheneiket tenyésztik, tisztelik és szeretik. A teheneket nem szabad megölni, és a nők nem nyúlhatnak hozzájuk. A dinkák és nuerek egész életüket a tehenek kívánságainak és szükségleteinek rendelték alá. A száraz évszakot a folyók — a Nílus, a Ghazal és főként a Sobat - közelében töltik az állatokkal, az esős évszakban pedig, amikor a távoli fennsíkokon zöldellni kezd a fű, elhagyják a folyókat, és csordáikkal a fennsíkok felé indulnak. Ebben az ősi ritmusban, ebben az ingaszerű, a folyópartok és a Felső-Nílus fennsíkjai között zajló, már-már rituális vándorlásban merül ki a dinkák és nuerek élete. Ahhoz, hogy létezzenek, nagy térségekre, határtalan földekre, nyitott, tágas horizontra van szükségük. Ha bezárják őket, megbetegszenek, csontvázzá soványodnak, kihúnynak, meghalnak.

Nem tudom, hogyan kezdődött az a háború. Olyan régen történt! Talán a kormányhadsereg katonái elloptak a dinkáktól egy tehenet? A dinkák meg vissza akarták szerezni a tehenet? Lövöldözés kezdődött? Többen elestek? Valahogy így kezdődhetett. A tehén persze csak ürügy volt. A kartúmi arab uraságok nem tudtak beletörődni abba, hogy holmi déli tehénpásztoroknak ugyanolyan jogaik legyenek, mint nekik. A déliek meg nem akarták, hogy a független Szudánban rabszolgakereskedők fiai kormányozzák őket. Dél különválást, saját államot követelt. Észak úgy döntött, hogy elpusztítja a lázadókat. Elkezdődtek a mészárlások. Hírek szerint a háború idáig másfél millió áldozatot követelt. Először tíz éven át az ösztönös, gyengén szervezett, Anya- Nya partizánmozgalom tevékenykedett délen. Aztán 1983-ban a dinka származású John Garang hivatásos ezredes megszervezte a Szudáni Népi

68