Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

látszanak, olybá tűnik, mintha valahol óriási üvegekből huzigálnák ki a gumidugókat. B. is megjelenik az ajtókeretben, vaksin bámulja a kert esőben ázó fáit, és dülöngélve szólongatja a leányt, de az nem válaszol, eltűnik, már cuppogó lépteinek zaja is belemosódik az eső monoton zajába, B. legyint, visszafordul és int a cigányoknak. „A nótámat, bibasok!" - üvölti. Előbbi helyünkre ülünk vissza, Gelu tölt, koccintunk, iszunk. „Nézzenek utána annak, hogy mi folyik itt - súgja sokat sejtetően N. tábornok. - Adnék néhány támpontot is, van itten egy nő, egy osztályellenség, tanítónő, de vissza van minősítve, kirúgták a tanügyből, mert az ura épp börtönben van. B. nem tudni miért alkalmazta szakácsnőnek! Evvel a múlttal!... Öt kellene kihallgatniuk!... Biztosan sokat tud, ki kell szedni mindent belőle... Figyeljék, hogy mikor távozik menjenek utána, kapják el és úgy istenigazából faggassák ki. Ez parancs!..."

N. elfordul és B. tábornokot fixírozza, aki a kozáktáncot szeretné eljárni, részeg tisztjei gyűrűjében, de annyira be van rúgva, hogy képtelen megállni a lábán, s állandóan a fenekére ül, a sáros padlón, de örökké feláll, újrakezdi, az egész helyzet nyilvánvalóan komikus, de senki nem mer nevetni, az is lehet viszont, hogy nem is tűnik fel senkinek? A zsivaj erősödik, mindenki egyszerre beszél, összefüggéstelenül fel-felüvöltenek, danolásznak, röhécselnek, a kitartó zenészek is állandóan újrakezdik a kozák tánc észbontó és vad dallamait, de mindhiába, mert B. tábornok már képtelen megállni a lábán. Gelu tölt, iszik, kivörösödik ő is, énekelni kezd, de én tudom, mindez csak játék, csel, álca; a világot becsaphatja, de engem nem; ő immár azt a középkorú asszonyt figyeli, azt az elcsapott tanítónőt, aki előzékenyen kínált meg valóban kiváló gulyáslevesével, és akit hamarosan ki kell hallgatnunk. Nem tudom miért, de rossz előérzetem egyre erősödik, ismét remegek az idegességtől, előzőleg meg szeretném tudni ki ez az asszony, de hamar rádöbbenek erről itt senki nem tudhat felvilágosításokat adni, hiszen mindenki részeg, s ráadásul a gyanakvó N. tábornok is eltűnik valamerre, noha én megmagyarázhatatlan módon továbbra is magamon érzem savószínű szemének gyanakvó, vetkőztető pillantását, s a fokozódó idegességtől rázni kezd a hideg is, vacogok, hiába iszom egyik pohár bort a másik után, s hiába próbálom B. tábornok Hartmann nevű, születésére nézve szász segédtisztjéből kiszedni, hogy ki ez az asszony. „Á, Rebeka - ingatja a fejét, talán egyedül ő józan ebben a társaságban, de láthatólag nem hajlandó megosztani velem az információit, óvatosan csak ennyit jegyez meg -, rendkívül rendes, tisztességes asszony, csak tudja főhadnagy, rettenetesen aggódik a börtönben lévő férje miatt, azt se tudja szegény él-e hal-e!..."

Eddig jut a szófukar Hartmann őrnagy, amikor Gelu int, s észreveszem, hogy a volt tanítónő, kötényét levetve, ásítva indul el az ajtó felé. Gelu figyelmeztetően rámpillant, felemelkedik, el sem búcsúzva a meglepett Hartmanntól, kábultan követem, az eső közben mégiscsak eláll, hatalmas tócsák csillognak az udvaron, s a holdfényben komoran magasodik fel a különös, kivilágítatlan kastély, és egyik komor tornyában baljósán kezd huhogni egy nyughatatlan bagoly. Gelu az asszony után lép, el akarja kapni, de a szakácsnővé átminősített tanítónő, észrevéve, hogy mi őt üldözzük, bizonyára azt hiszi szegény, hogy részegek vagyunk, írem bíruirk magunkkal és meg akarjuk erőszakolni, rohanni kezd a sárban, mi

26