Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)
vát, csepegett a nyakunkba az eső, nedvesen gőzölögtünk mi is, mint az isten szabad ege alá kihajtott juhok, s lelkünk lassan feltartóztathatatlanul telt meg különféle rossz előérzetekkel és rémlátomásokkal; nemcsak az enyém, de meg kell jegyeznem, a doktornő által mindközönségesen csak szadista, félőrült vadállatnak tartott Gelué is, akinek keze észrevehetően remegett, s többször siklott a pisztolyára is, miközben a másikkal a kormányt markolta keményen, sőt biztonság okából pisztolytáskáját is jó előre kigombolta, hogyha baj van azonnal előránthassa a stukkert. A tájból nem láttunk szinte semmit, a fák is az eső mozgó szürke függönye mögé vesztek, csak a szélben síró-süvöltöző ágaik baljós neszezése hallatszott, s az eső tompa moraja amint hullt, ömlött, szakadt, mintha dézsából öntenék, azt is hittük, mostmár nem áll el soha, s a víz, az égi áldás, lassan elönti az egész világot, először a székely hegyeket, azután a mezőséget és Erdélyt, majd a szorosokon át ömlik be Munténiába;, s víz alá kerülnek a falvak és a városok... Koromsötét volt - mint a bika szarvában, ahogy errefele épületesen, nem kevés költői hajlamról téve tagadhatatlan tanúbizonyságot mondják, s az egész útnak volt valami tagadhatatlanul középkorias, kísérteties hangulata; „ha itt és most nem jelentkezik a te Drakulád, tököském -, vigyorgott kényszeredetten Gelu - akkor nem tudom, mikor fog egyáltalán értünk jönni, hogy elragadjon veres birodalmába és a kastélyába vonszoljon magával, szemrevaló csípd meg fogd meg fehérnépek közé, akik nyilván mindannyian vámpírok, de akkorra ez már minket egyáltalán nem fog zavarni, hiszen mi is, a harapások folytán, amiket elszenvedünk majd, szintén vámpírokká válunk!..." így beszélt Gelu, s zavartan kacarászott, de szavai és váratlan szolidaritása mégis jól estek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, hiszen egyértelműen magát is beleértette az egész rémségbe, ami sejtéseink szerint ránk leselkedik, és kettőnkről beszélt, mint kényszervámpírokról, nem csak rólam, ami azt is jelentette, hogy végre kezd hinni nekem, és bátran osztozik sorsomban, föl sem merül benne, hogy ha Drakula tényleg kevélyen jelentkezik, és ezen az átokverte viharos éjszakán mégiscsak tiszteletét teszi, s összefont karral áll meg a zuhogó esőben, előttünk az úton, mint ázott szárnyú nagy fekete madár, akkor elsősorban emberi számítás szerint értem jön, csak és egyedül értem, engem akar végre már elragadni, beteljesítve végzetem, s ő esetleg, ha szerencséje is van, meg is úszhatja a kényszerű kalandot, kilökhet engem a kocsiból, prédájául a homálygrófnak, s beletaposva a gázba, el is hajthat, sorsomra hagyva engem, erről álmodoztam és képzelegtem mindég, íme az álom testet öltött! Nem, Gelunak eszébe sem jutott ilyesmi, föl sem merült benne, hogy feláldozásom árán valószínűleg meg is menekülhetne, nem, ő osztozni akart a sorsomban. Gelu kétségtelenül kótyagos volt egy kicsit, doktornő, szadista is kétségtelen, örömét lelte az osztályellenség kínzásában, de ennek ellenére, bármilyen hülyén is hangzik ez, nem volt született rossz ember, nem volt például önző, mindenét, mindég képes volt megosztani másokkal. És számító sem volt. Barátjának tartott, mellettem állott a bajban, s az, hogy mindezt derűsen ki is mondta - bár bizonyos baljós árnyalat azért kiérződött a hangjából -, ismételten tagadhatatlanul jólesett, hiszen akkoriban már nagyon egyedül éreztem magam, sokszor kínomban, ahogy már ezek alatt a fura gyónások alatt bátorkodtam megemlíteni, az arcomról téptem volna a bőrt, üvölt14
