Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

testedzések után jól is jött, hiszen étvágytalanságom elmúlt, s mint éhes farkas faltam fel a húsokat, amelyeket a behemót szakács a szobámba hordott, s kentem pirított kenyeremre a velőscsontból gondosan kivert és kikapart mézsárga velőt is, a pirított kenyereket fehér kendőbe göngyölve lopta fel a szobámba Fanéi; ült az ágyamon, vigyorgott - elöl hiányzott egy metszőfoga, ettől kissé kópés lett a vigyora, s a huzatban meghitten duruzsoltak fejem fölött a koszorú fokhagymái és én ettem, ettem, ettem, miközben ő szórakoztatásomra elmesélte, hogy fogát egy kocsmai verekedésen széklábbal verte ki egy riválisa, ő viszont eltörte a ke­zét, hogy többet ne emelhesse fel rá a széklábat. Miután bezabáltam, s Fanéi is magamra hagyott, visszament a konyhába, ledőltem aludni és hallgattam a fejem fölött duruzsoló-suttogó fokhagymakoszorú énekét, el-elszenderedtem, s az egy­máshoz súrlódó fokhagymák felejthetetlen duruzsolása röpített vissza nagyma­ma házába, úgy képzeltem, még mindig a kút mellett heverek a földön, és bámu­lom az égen úszkáló, állatokat, várakat, csipkés női főkötőket formázó bárányfel­hőket, amint megállíthatatlanul vonulnak és a falon, az ajtó fölött zörögnek, egy­máshoz érve surrogó hangokat hallatnak a koszorúk fehér, kisebb almákra is em­lékeztető elszánt fokhagymái... Sokszor szinte vártam, hogy nagyanyó is megjele­nik az ajtóban és résztvevőén nézve rám, apró, fekete gombszeme sarkában szin­te észrevétlen morzsolva el egy árulkodó könnycseppet, megkérdi „mit kívánsz ebédre Nicolae?" és én továbbra is az égen vonuló, a verhetetlen spanyol armada büszke zászlóshajóira emlékeztető bárányfelhők harcias alakzatait figyelve kér­hetem, hogy csináljon a kedvemért mondjuk fánkot vagy palacsintát... „Te nem álmodsz, nagyanyó?" - kérdem tőle, s amikor feléje fordulok, csak a kórházi szo­ba fehér falát látom (amely előtt megáll időnként a sötétség fejedelme és fekete, vörös bélésű köpenyegét összehúzva magán, hátrahajtott fejjel teli torokból rö­hög rajtam), s az ablakkeretet, amelyben megvillan az égbolt egy részlete, s néha, ha szerencsém van, a telehold Sanyarú Vendel képe is, rádöbbenek, keserűen és kiábrándulva döbbenek rá, hogy nagymama már régen itthagyott engem (a ház­zal ki tudja mi van? fogalmam sincsen kik laknak most a szobákban, és kik gyűl­nek ki a zsebkendőnyi udvarra, szemlélni a bárányfelhők azóta is tartó, leállítha- tatlan vonulását?), s én sem vagyok már abban a faluban, amely az átélt rettentő élmények és képzelgések, kényszerképzetek dacára is hosszú esztendők óta a bé­ke mozdíthatatlan szigeteként jelenik meg szódén sóvár emlékeimben, hanem itt gunnyasztok egy vigasztalan, sivár katonakórház vigasztalan fullasztóan sivár szobájában, s ha éppen nem kóvályog a park fái között egy otromba, torz fekete madár, és a szökőkút körül sem surran ide-oda egy kékesszürke, bundáját a hold fényében meg-megrázó és fel-felvonító farkas vagy ha nem hahotázik teli torok­kal szobám sarkában maga a homálygróf, a rettentő vámpírkirály, elgondolkoz­hatok azon is, hogy valóban mi lesz ebből? valóban mi lesz velem? hogyan vég­ződik egyre baljósabb, balcsillagzatom dermesztő fényében fejlődő szörnyűséges történetem? - amelynek nem is annyira én vagyok a főszereplője, noha kétségte­len előbb-utóbb én fogok rámenni -, hanem a velem ki tudja milyen szörnyűsé­geket tervező DrakulaL. Fekszem az ágyamban, a surrogó, szomorú dalokba fogó fokhagymák neveté- sét-neszezését figyelve, s időnként, hogy ne féljek, megmarkolom a fekete fake­9

Next

/
Oldalképek
Tartalom