Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

testedzések után jól is jött, hiszen étvágytalanságom elmúlt, s mint éhes farkas faltam fel a húsokat, amelyeket a behemót szakács a szobámba hordott, s kentem pirított kenyeremre a velőscsontból gondosan kivert és kikapart mézsárga velőt is, a pirított kenyereket fehér kendőbe göngyölve lopta fel a szobámba Fanéi; ült az ágyamon, vigyorgott - elöl hiányzott egy metszőfoga, ettől kissé kópés lett a vigyora, s a huzatban meghitten duruzsoltak fejem fölött a koszorú fokhagymái és én ettem, ettem, ettem, miközben ő szórakoztatásomra elmesélte, hogy fogát egy kocsmai verekedésen széklábbal verte ki egy riválisa, ő viszont eltörte a kezét, hogy többet ne emelhesse fel rá a széklábat. Miután bezabáltam, s Fanéi is magamra hagyott, visszament a konyhába, ledőltem aludni és hallgattam a fejem fölött duruzsoló-suttogó fokhagymakoszorú énekét, el-elszenderedtem, s az egymáshoz súrlódó fokhagymák felejthetetlen duruzsolása röpített vissza nagymama házába, úgy képzeltem, még mindig a kút mellett heverek a földön, és bámulom az égen úszkáló, állatokat, várakat, csipkés női főkötőket formázó bárányfelhőket, amint megállíthatatlanul vonulnak és a falon, az ajtó fölött zörögnek, egymáshoz érve surrogó hangokat hallatnak a koszorúk fehér, kisebb almákra is emlékeztető elszánt fokhagymái... Sokszor szinte vártam, hogy nagyanyó is megjelenik az ajtóban és résztvevőén nézve rám, apró, fekete gombszeme sarkában szinte észrevétlen morzsolva el egy árulkodó könnycseppet, megkérdi „mit kívánsz ebédre Nicolae?" és én továbbra is az égen vonuló, a verhetetlen spanyol armada büszke zászlóshajóira emlékeztető bárányfelhők harcias alakzatait figyelve kérhetem, hogy csináljon a kedvemért mondjuk fánkot vagy palacsintát... „Te nem álmodsz, nagyanyó?" - kérdem tőle, s amikor feléje fordulok, csak a kórházi szoba fehér falát látom (amely előtt megáll időnként a sötétség fejedelme és fekete, vörös bélésű köpenyegét összehúzva magán, hátrahajtott fejjel teli torokból röhög rajtam), s az ablakkeretet, amelyben megvillan az égbolt egy részlete, s néha, ha szerencsém van, a telehold Sanyarú Vendel képe is, rádöbbenek, keserűen és kiábrándulva döbbenek rá, hogy nagymama már régen itthagyott engem (a házzal ki tudja mi van? fogalmam sincsen kik laknak most a szobákban, és kik gyűlnek ki a zsebkendőnyi udvarra, szemlélni a bárányfelhők azóta is tartó, leállítha- tatlan vonulását?), s én sem vagyok már abban a faluban, amely az átélt rettentő élmények és képzelgések, kényszerképzetek dacára is hosszú esztendők óta a béke mozdíthatatlan szigeteként jelenik meg szódén sóvár emlékeimben, hanem itt gunnyasztok egy vigasztalan, sivár katonakórház vigasztalan fullasztóan sivár szobájában, s ha éppen nem kóvályog a park fái között egy otromba, torz fekete madár, és a szökőkút körül sem surran ide-oda egy kékesszürke, bundáját a hold fényében meg-megrázó és fel-felvonító farkas vagy ha nem hahotázik teli torokkal szobám sarkában maga a homálygróf, a rettentő vámpírkirály, elgondolkozhatok azon is, hogy valóban mi lesz ebből? valóban mi lesz velem? hogyan végződik egyre baljósabb, balcsillagzatom dermesztő fényében fejlődő szörnyűséges történetem? - amelynek nem is annyira én vagyok a főszereplője, noha kétségtelen előbb-utóbb én fogok rámenni -, hanem a velem ki tudja milyen szörnyűségeket tervező DrakulaL.

Fekszem az ágyamban, a surrogó, szomorú dalokba fogó fokhagymák neveté- sét-neszezését figyelve, s időnként, hogy ne féljek, megmarkolom a fekete fake9