Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Nagy Zoltán Mihály: Summások, anno 2000
Beszélgetőtársaim vallomásaiból megállapítható, a summások többsége nem foglalkozik piacozással, csencseléssel. Egyrészt nincs idejük a határon átsikerített portékát piacon vagy házról házra járva árulni, másrészt nem is ez a céljuk, hanem a kétkezi munkával történő jövedelemszerzés. Kivétel természetesen köztük is akad, ám kevés; az ügyeskedők pedig rendre lebuknak a vámon, s őket nyilvántartásba veszik a határőrizeti szervek. Szerencsére?: a summások zöme csak a munkaerejét csempészi át a határon, no meg némi szárított-előkészített eleséget, hogy ne kelljen naponta drága pénzt kiadni az ennivalóért. Igazán szerencséseknek azok sem mondhatják magukat, akik a napszám mellé kosztot is kapnak, mert ez esetben kevesebb a napi kereset. Korábban a hazatérő summások akár két telerakott szatyrot cipeltek, benne különböző élelmiszerekkel: liszt, cukor, vaj, margarin, gyümölcs, fűszerek, édesség a gyermekeknek stb. Mindezekért a heti kereset felét-kétharmadát hagyták ott az anyaországi üzletekben. Ma már ezt sem igazán tehetik: az ukrán fél szigorúan ellenőrzi az árubehozatalt; nemegyszer nagyösszegű, akár az áru értékét is meghaladó vámilleték megfizetése ellenében engedélyezi. A summások nem tehetnek mást, hazahozzák a keresetüket és az itthoni piacon vásárolják meg a nélkülözhetetlen élelmiszereket - a magyarországinál magasabb áron. Summások. Drámaian alakuló egyéni sorsok, családi helyzetek, amelyeknek teljes ismeretéhez bizonyára kevés az itt felvillantott néhány információ. Külön felmérés témája lehetne annak megállapítása, a családtól való rendszeres távoliét milyen mértékben gyengíti, esetleg erősíti az összetartozás érzését. Vélhetőleg mindkettőre akad példa. Tény, hogy a summáskodás nemhivatalos intézménye egy emberöltőnyi szünet után feltámadt, működik, s a jelek szerint beláthatatlan ideig működni fog; addig mindenképpen, amíg fő mozgatórugója, az ukrajnai életszínvonal stagnál, sőt tovább romlik; vagy ha a schengeni egyezmény értelmében megnehezedik, esetleg lehetetlenné válik az anyaországgal való mindennapos kapcsolattartás. Hogy végül is mihez vezet, hány család felbomlását okozza, hány gyermek nevelése-is- koláztatása látja kárát, hány jobb sorsra érdemes asszony rokkan bele a gürcölésbe - ki merné megjósolni? Nem mindegyikük olyan „szerencsés", mint M. B.; legtöbbjüknek M. N.-hez hasonlóan az egyetlen otthon töltött fél vasárnapon kell elvégeznie a falun ma is tipikusan női munkákat. Pihenésre, istentiszteleten történő lelki felüdülésre nincs idejük; amikor megszólal a templomba hívó harang, ők már útban vannak az újabb heti robot felé. Akik ennek ellenére előítélettel viseltetnek irántuk, fogalmuk sincs arról a stresszhatásról, amit ők idehaza és az anyaországban elszenvedni kényszerülnek; még kevésbé képesek megérteni a világ talán legegyszerűbb igazságát: élni kell, meg kell élni, a megélhetéshez szükséges javakat pedig nem mindenki kapja meg ajándék gyanánt a sorstól. A megszólaltatott summások sorsába bepillantva leszűrhető még két tanulság. Az egyik: legtöbbjük ragaszkodik Istenhez, s az istenhit táplálja bennük egy jobb világ, az emberibb élet reménységét. Otthon, szülőföldjükön. Mert - ez a másik tanulság - D. E. kivételével soha egyikük sem foglalkozott komolyan az áttelepülés gondolatával. Ez a szándék általában a műveltebb, jobb módú réteg - tanárok, orvosok, mérnökök - tudatában munkál. Fejet hajtanunk az otthonmaradók előtt illik, talán kötelező is. Mert ha van erő, amely megakadályozhatja a kárpátaljai magyarság beolvadását a szláv tengerbe - az ő mindenekkel dacoló elszántságuk, élniakarásuk az. 112
