Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk
Másnap, mint aki megkergült, csak járkáltam le-föl a lakásban. Még jó, hogy senki sem látott. Járkálás közben fedeztem föl az egyik sarokban azt a nagy, méteres vázát, mely dugig volt tömve mindenféle csokoládéval. - No, majd én megmutatom nektek - morogtam félhangon, mint aki nem tiszta, és arra a gyerekre gondoltam, aki a legfölsőbb emeleten lakott. Elég anyátlannak látszott. Azt a német fiút, aki idősebb volt az unokámnál, amikor ment föl a lépcsőn, éppen az iskolából érkezett, szépen be is hívtam hozzánk. - No, gyerekem - magyaráztam neki kézzel-lábbal -, látod-e, hogy mi van ebben a vázában? Nézd meg! Ami itt van, az mind a tied lesz, ha olvasol egy kicsit az unokámmal. Bele is ment a gyerek. Nem tudott, ugye, mit kezdeni magával. És olvasott az unokámmal. Naponta két-három csokit adtam neki. Hát így tanult meg az unokám németül olvasni. Hazaindulásom előtt kérdezte is tőlem a fiam: - Mama, mi az úristent csinált maga ezzel a gyerekkel?- Miért? Nem megy neki a lecke?- Megy, de hogy tanította meg, amikor németül se tud? Csak hallgattam. Minek említsem neki azt a vázát, amellyel senki sem törődött. Tele volt összeroppant mikulásokkal, gyönyörű színes papírba csomagolt nyuszitojásokkal. Banános csokikkal, melyekben - ha senki sem eszi meg őket - előbb-utóbb összesorvad a banán. Az a rengeteg nyalánkság úgyis a tűzben kötött volna ki. - Hogy tanítottam meg, amikor még írni sem tudok?- Nem a te eszedhöz való az - gondoltam, de nem mondtam hangosan. Csak rándítottam a vállamon. síSokan azt gondolják rólam, hogy egy nagyvilági csaj vagyok, aki a kelleténél többet fiúzik, cigizik és iszik. Erre mondom én: nem nagyvilági, hanem csak egy szerencsétlen sorsú lány vagyok. Zabigyereknek születtem. Nem kellettem a szüleimnek. Azt hitték, tönkre fogom tenni a karrierjüket. Nem tudom, akadályoztam-e őket érvényesülésükben, hogyan alakult volna a sorsuk, ha vállalnak engem? Erről hülyeség gondolkodni. Anyám Nyugatra sodródott, ma is ott él. Kezdetben gyámszülők neveltek. Aztán egy emlékezetes családi perpatvar után nagyszüleimhez kerültem. Róluk csak jót mondhatok. Velük nagyon jó a kapcsolatom. Hogy anyámmal milyen? Semmilyen. Évente egyszer meglátogatott, mindennel elhalmozott. Rengeteg játékom volt. Játékaim közül legjobban az egyik űrhajós játékot szerettem, mely egy rakétából, pontosabban: egy holdkompból állt, melynek kinyílt az ajtaja, kijött belőle az űrutas, fordult néhányat, aztán sietett vissza. És becsapódott mögötte az ajtó. Anyám, ahhoz az űrutashoz hasonlóan, fordult néhányat a holdbéli tájon. Úgy érezte ő magát itthon, mintha a Holdon járna. Fordult néhányat és már rohant is vissza. Apámat egyszer láttam. Azóta még jobban szeretem. Tudom róla, hogy egy fantasztikus ember. Pedig, amikor megszülettem, nem ismerte el az apaságát. Letagadott. Az ő alakja foglalkoztat engem igazán. Nagyszüleim, amikor már felnőttem, kezembe adták a levelét, amelyikben letagad. Szeretem azt a levelét! A legfontosabb emlékeim között őrzöm. Irodalmi stílusban írta. Azt hiszem, az ő természetét örököltem. Ismerőseim meséiből formáltam meg magamban édesapám alakját. Nem álomkép volt az, döbbenetesen egybevágott valós alakjával. Húszéves koromban találkoztam vele. Véletlenül futottunk össze Németországban. Szép, fiús mosollyal közeledett anyámhoz. Abban a pillanatban, amikor észrevett mellette, elillant a mondénsága. Rágyújtott. Engem is megkínált, aki a tükörképe vagyok, annyira hasonlítok rá. Egész este el akartam neki mondani, hogy szeretem. Hogy elfogadom olyannak, amilyen. Hogy nem várok tőle semmilyen magyarázatot. Kimagyarázkodást. Az volt a legnagyobb élményem, amikor a szemébe 101
