Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)
Vasy Géza A természet, az idő és az ember Szepesi Attila kisprózájáról Harminc évvel a pályakezdő bemutatkozás után Szepesi Attila természetesen beérkezett költő, de inkább csak az lehetne teljesítménye okán. Hitelesebb, ha megérkezettnek nevezem, olyannak, aki otthonosan jelen van az ezredvég magyar lírájában, függetlenül attól, hogy a névsorolvasás, a ritkán változó protokoll-rangsor említi-e őt egyáltalán. A hetvenes években nehezen volt munkássága illeszthető a szocialista líráról alkotott elképzelésekhez. De legalább ugyanennyire kényszeredettnek bizonyulna, ha posztmodern alkotónak próbálnánk meg nevezni. Szepesi Attila ugyanis következetesen ragaszkodik a költő-szerep egyik hagyományos felfogásához, amelyet legáltalánosabban, s vállalt mestereihez, Weöres Sándorhoz, Hamvas Bélához illően orpheuszinak nevezhetnénk. Ez az alkat a magyar líra történetében meglehetősen ritka ugyan, hiszen a felvilágosodás kora óta a közéleti feladatvállaló típus változatai a meghatározóak: a költő ritkán engedhette meg magának, hogy „csak költő" legyen. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az orfikus lírának nincs „közéleti" szerepe, hogy az, ha másképpen is, de nem feladatvállaló. Az emberiség emlékezetébe csak azért épülhetett be ez a típus, mert funkciója kiiktathatatlanul fontos. Hamvas Béla 1944-es Weöres-bírálatában a „homéroszi", azaz tárgyi és külső jellegű költészettel állította szembe az „orpheuszit", amely a belső képhez, a belső zengéshez és a transzcendens léthez vezet vissza, azaz az eredethez. Néhány évvel később pedig - ugyancsak Weöres kapcsán - arról elmélkedik, hogy „Sem a vitális, sem a spirituális irány önmagában tartósan meg nem állhat. Mégis szükségszerű, hogy a költő, vagy a gondolkozó az egyik világ nyelvét használja, vagy az ösztönökét, vagy a szellemét - de úgy használja, hogy a kiegészítő másik világot ebbe teljesen átszívja és beledolgozza." Lehetne e megállapítások kiélezésből következő kategorikusságával vitatkozni, de most inkább igazságtartalmukra figyeljünk: a Weöres-líra első igazán autentikus értelmezésére. Ma már tudhatjuk, hogy a tejes Weöres-életmű sem egynemű, az orfikus jelleggel mégis jól leírható. Egészen másként orfikus viszont a valahai tanítvány Szepesi Attila. Az előbbi idézet fogalmait használva: ő úgy mozog, létezik, szemlélődik a vitális világban, hogy szinte minden és mindig a spirituális rétegekre emlékezteti. Egyszerre van jelen tehát mindkét fajta szemlélet, s bizony nehéz lenne eldönteni, hogy melyiké a nagyobb nyomaték. A homéroszi elem orpheusziba csap át és viszont. Némiképp cáfolva is Hamvas Béla tételét arról, hogy szükségszerű csak az egyik világ nyelvének használata. Szepesi Attila számára a kézzel fogható, a szemmel látható önmagában is költői-írói, esz- mélkedésre késztető anyag, ugyanakkor a látvány, a közvetlenül megtapasztalt szükségképpen elindítja a képtől a képzetes, a megfoghatótól az inkább csak a sejthető felé vezető gondolat- és érzékletláncolatot. S mivel ennek a poétikában a neoklasszicista ízekkel fűszerezett későmodernség eszköztára felel meg, s a nyelvszemlélet is „konzervatív", nem könnyű észrevenni e költői szemlélet újszerűségét, egyediségét, azaz valódi értékeit. Minderről azért kellett feltétlenül szót ejteni, mert a versek és a kisprózái művek alkotója a legszervesebben egy és ugyanaz a személy. Műfajt vált, de nem szemléletet. Ugyanaz 89