Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Lőrincz György: Az elveszített sziget
nem is férfiak lennének, álmodozó kisgyermekek, és mi meg voltunk győződve, hogy velünk ellentétben ők látják is a szigetet. Látják is a szigetet, amelyről beszélnek. Igen. Rájöttünk, számukra nemcsak felfénylő álom - valóság. Olyan álom, amelyről érdemes álmodni. Olyan mese, amelyről érdemes mesélni. Mert ezek az öregek és férfiak megszépültek, megfiatalodtak. A vágy, s a remény kisimította arcuk barázdáit, szemükbe, orcájukra mosoly költözött. De ahogy teltek az évek, a kétkedés is beköltözött a lelkekbe. Ahogy teltek az évek - egyesek - egyre inkább elvesztették a hitüket, hogy még valaha láthatják a szigetet. Ahogy teltek az évek, sokan már a sziget körvonalait se látták, egyszerűen elveszett valahol a messzeségben, elveszett valahol a láthatár peremén, sőt, voltak olyanok is, akik már a sziget egykori létezésében sem hittek, mintha az a sziget írem is létezett volna, csak látomásos sziget volt, emlékezés-sziget, mert hol vannak olyan bőséges folyók, pisztrángokkal teli patakok, s városok, amelyek tornyait arannyal fedték valamikor... Viszont mi, gyermekek, ahogy mind többször és többször hallgattuk, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is látjuk azt a gyönyörű szigetet. Nézzük és látjuk. Estefelé, amikor érkezett a csorda, kimentünk a falu végére - az a falu legmagasabb pontja volt - és néztünk el arra, amerre lemegy a Nap. Igen. Néztünk el napnyugatra, hosszan, nagyon hosszan, sokszor órákon át, és akkor megtörtént a csoda. Mi is látni kezdtük a szigetet. Valóban olyan volt, amilyennek az öregek látták, csillogó kék hegyek villantak fel a messzeségben, fénylő kék hegyek - olyanok, mintha jéggel lennének borítva, de a jobb szeműek, akik még messzebbre elláttak, azok csodás szőlősben gazdag fennsíkokat is megpillantottak, volt olyan is, aki azt állította, hogy azok, amelyet mi, kékszeműek - akiknek az öregek szerint gyengébb a látása - hegyeknek nézünk, nem is hegyek, azok a gazdag városok, tornyos házaikkal. Aztán meghaltak azok, akik még látták a szigetet... Aztán meghaltak azok is, akik még azoktól örökölték a sziget szeretetét, akik még látták... Később meghaltak azok is, akik csak hallomásból, s csak képzeletükben vélték felfedezni... De mindig voltak olyanok is, akik bár valóságban sosem látták, a mesék után még hittek benne... És gyermekek is kerültek, akik napnyugtakor fölmásztak a faluvégi fákra és néztek el napnyugatra. És a gyermekekből felnőttek lettek, a fiatalokból öregek. Akik meghaltak, azok helyét újabb öregek foglalták el. Csak a haláluk volt furcsa. Nagyon-nagyon furcsa. Azoknak az öregeknek, akik már a sziget körvonalait sem látták, egyre komo- rabb, egyre sötétebb lett a tekintetük. Úgy tűnt, addig-addig álmodoztak a szigetről, arról, hogy még valaha feltűnik a körvonala, haláluk előtt még egyszer láthatják, hogy ez nem történt meg, kiürült a látásuk. De lehet az is, hogy csak kiment a szemükből a fény. 86
