Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
mit tegyen, s egyre inkább elveszti befolyását az eseményekre. Az akazu klán egységes, soviniszta tábora gyorsan fölülkerekedik. Megvannak a saját ideológusai - értelmiségiek, tudósok, a ruandai egyetem történelem és filozófia tanszékének professzorai - Ferdinand Nahimana, Casimir Bizimungu, Leon Muge- sira és mások. Ok dolgozzák ki azt az ideológiát, amely megindokolja a népirtást mint az egyetlen megoldást, mint saját megmaradásuk egyetlen biztosítékát. Nahimana és társai elmélete azt hirdeti, hogy a tutsik egészen más fajú emberek - niloták, akik valahonnan a Nílus mellől jöttek Ruandába, meghódították az itteni őslakosságot, a hutukat, kizsákmányolták, leigázták, belülről bomlasztották őket. A tutsik megszereztek mindent, ami Ruandában értékes: a földet, az állatokat, a piacokat, idővel pedig az államot is. A hutukat a legyőzött nép szerepébe kényszerítették, s évszázadokon át nyomorban, éhínségben, megaláztatásban tartották. A hutu népnek azonban vissza kell szereznie identitását és méltóságát, s egyenrangú félként kell helyet foglalnia a világ más népei között. Mire tanít azonban a történelem? - töpreng számtalan előadásában, cikkében, brossúrájában Nahimana. A történelem tanulságai tragikusak, csüggesztő pesszimizmussal töltik el az embert. A hutuk és tutsik viszonyának egész története az állandó pogromok és mészárlások, a kölcsönös népirtások, kényszeremigrálások, kibékíthetetlen gyűlölködések sötét vonulata. A kicsi Ruandában nincs hely két, egymást ennyire gyűlölő, egymástól ennyire különböző nép számára. Ráadásul Ruanda lakossága hihetetlen ütemben szaporodik. Az évszázad közepén az országnak kétmillió lakója volt, most, ötven évvel később, közel kilencmillió. Hogyan lehet hát kitörni ebből a bűvös körből, ebből a kegyetlen sorscsapásból, amelynek előidézői — amint azt önkritikusan Mugesira is elismeri - maguk a hutuk: „1959-ben végzetes hibát követtünk el, amikor hagytuk, hogy a tutsik elmeneküljenek. Akkor kellett volna cselekednünk: el kellett volna őket törölni a föld színéről". A professzor úgy véli, ez az utolsó pillanat, hogy a hibát helyrehozzák. A tutsiknak vissza kell térniük eredeti hazájukba, valahova a Nílus mellé. Küldjük őket oda vissza - szól a felhívása - „akár élve, akár halva". Ezt tartják hát a butarei egyetem tudósai az egyetlen, a végső megoldásnak: valakinek el kell pusztulnia, el kell tűnnie egyszer s mindenkorra. És megindulnak az előkészületek. A korábban ötezres hadsereget 35 ezer főre növelik. A másik ütőerőt az Elnöki Gárda jelenti - korszerű fegyverekkel gazdagon felszerelt elitegységek ezek (a kiképzőtiszteket Franciaország küldi, a fegyvert és felszerelést pedig Franciaország, a Dél-afrikai Köztársaság és Egyiptom). A legnagyobb hangsúlyt azonban egy tömeges, paramilitáris szervezet - az Interahamwe (vagyis: Támadjunk Együtt) - megszervezésére fektetik. Ennek tagjai, akik katonai és ideológiai kiképzést is kapnak, falusi és kisvárosi fiatal munkanélküliek, szegény parasztok, diákok, egyetemisták és hivatalnokok - óriási tömeg, valóságos népfelkelés, amelynek az lesz a feladata, hogy végrehajtsa az apokalipszist. Ezzel egyidőben a prefektusok és alprefektusok megbízást kapnak a kormánytól, hogy készítsenek listákat a hatalom ellenfeleiről, a gyanús, bizonytalan, kétértelmű elemekről, mindenféle rendű és rangú elégedetlenkedőkről, pesszimistákról, szkeptikusokról és liberálisokról. Az akazu klán elméleti orgánuma a „Kangura" c. lap, de a legfőbb propagandaforrás, a többségében írás75