Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Habyarimana ettől kezdve huszonegy éven át, 1994-ben bekövetkezett haláláig uralkodik. Masszív testalkatú, erős, energikus ember, minden figyelmét egy kemény diktatúra felépítésére fordítja. Bevezeti az egypártrendszert, az egyetlen párt feje ő maga, Habyarimana. Az ország minden lakója, születésének pillanatától kezdve, kötelezően párttag. A tábornok korrigálja a korábban uralkodó, túlságosan leegyszerűsített „hutu contra tutsi" ellenség-sémát, s kiegészíti azt egy újabb dimenzióval: az „uralmon lévők contra ellenzék" felosztással. Ha lojális tutsi leszel, kisbíró vagy községi elöljáró lehetsz (miniszter már nem), ha viszont bírálni fogod a hatalmat, rács mögé vagy vérpadra kerülsz, ha száz százalékos hutu vagy is. És a tábornok jól látta a helyzetet, amikor így tett, mert diktatúrájával nemcsak a tutsik helyezkedtek szembe, hanem a hutuk óriási tömegei is, akik szívből gyűlölték őt, s támadták, ahol tudták. A ruandai konfliktus nem csupán kasztok közötti békétlenség volt, hanem a diktatúra és demokrácia közötti éles összecsapás is. Ez a példa is mutatja, miért olyan megtévesztő és félrevezető az etnikai kategóriákban való gondolkodás. Az ilyen beszéd és gondolkodás ugyanis elmossa és elsikkasztja az összes legmélyebb értéket - a jóság értékét a rosszal szemben, az igazságét a hazugsággal szemben, a demokráciáét a diktatúrával szemben, s csupán egyetlen, felszínes és másodlagos dichotómiára, egyetlen kontrasztra, ellentétpárra szorítkozik: te vagy a legértékesebb pusztán csak azért, mert hutu vagy, te pedig semmit sem érsz, mert csak tutsi vagy. Habyarimana első feladata tehát a diktatúra megerősítése volt. Ezzel párhuzamosan egyre jobban erősödött egy másik tendencia is - az állam mind egyértelműbb kisajátítása. Ruanda néhány év alatt a tábornok klánjának magántulajdonává vált (egy Gisenyi nevű városkából származott a tábornok), pontosabban a tábornok feleségének, Agathenak és az ő három fivérének, Sagatawának, Seraphinnak és Zednek valamint ezek rokonságának tulajdonává. Agathe és fivérei az akazu klánhoz tartoztak, s az „akazu" olyan kulcsszó volt, amely Ruanda titokzatos labirintusainak számos kapuját megnyitotta. Sagatawa, Seraphin és Zed luxuspalotákban laktak Gisenyi környékén, ezekből irányították húgukkal és annak tábornok férjével együtt a katonaságot, rendőrséget, bankokat és az ország közigazgatását. Ilyen ez a távoli kontinens hegyei között megbúvó kis államocs- ka, amelyet mohó, despotikus önkényurak falánk családja igazgat. Hogyan történt hát, hogy éppen a kis Ruanda szerzett magának olyan szomorú hírnevet a világ közvéleménye előtt? Szó esett már arról, hogy 1959-ben, életét mentve, több tízezer tutsi hagyta el az országot. Aztán éveken át követték őket újabb ezrek és ezrek. Ezek a menekültek közvetlenül a határok mentén, Zairéban, Ugandában, Tanzániában és Burundiban táboroztak. A szerencsétlen, türelmetlen, hontalan táborlakókat egyetlen gondolat éltette - hogy egyszer visszatérnek otthonaikba, már mitikussá vált tehéncsordáikhoz. A tábori élet apatikus, nyomorúságos, kétségbeejtő. Idővel azonban lassan felnő azoknak a fiataloknak az új nemzedéke, akik tenni akarnak valamit, harcolni akarnak valamiért. Legfőbb céljuk természetesen az, hogy visszatérjenek őseik földjére. Az ősök földje Afrikában szent fogalom, az álmok mágnesként vonzó világa, az élet forrása. Csakhogy a menekülttáborból nehéz 72
