Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)
hogy meghívjon Polijolába, s lássam lányod lakodalmát!...« »Vagy hogy Hisz gonosz hatalmát kardod hegyén hozd a házba, s a vigalmat fordítsd gyászba! Megrontasz mindent, te veszett, ahová lábad beteszed! Nesze, itt a te italod, lm ember vagy, benyakalod! Házunkat már meg ne sértsed, hörpöld csak ki, hogyha kérted! Ne röstellkedj, légy mint rokon - s hordd el magad háncstalpakon, toprongyosok táltosain!« »így fogadtok, gyilkosaim ? Gyíkkal, kígyóval, varanggyal? Hol a hollóhajú angyal, az a legények bolondja, a riszáló rongyok rongya?! No, Pohjola patkánynépe, halljam, a menyasszony ép-e? Elhitte-e llmarinen, hogy van neki, ami nincsen, hogy arany a likas garas? Vigyázz, meg ne vágjon a vas! Kicsi a hely, vagy nagy a hős! Ha a halál oly sietős, minek dulakodjunk dórén? Tusázzunk egy tehén bőrén!« »Mocskosszájú Lemminkejnen, kérlek, kövess meg, ne kelljen kardom véreddel bekennem, gyerkőc gyilkosává lennem, öreg fejjel kölyköt ölnöm!« »Kendőt adj, könnyem törölnöm! Meghat, ha a gyilkos gyengéd. Előre, emeld a pengéd!« »Hidd el, nekem nem nagy öröm ha a csontod összetöröm! Te akartad, tanúm az ég!« »Erőd csak locsogni elég?« »Ha akarod, hát csak rajta!« »Véred veszem, farkasfajta!« És vívtak vadul kerengve, szikrát hányt a hosszú penge, tehénke bőrén tapodtak, ki nem tértek egy tapodtat. Párját ritkító a próba: egyik sem hátrált a hóba. Kardot rőfnyire ha nyújtott, könyökből keményen sújtott, kétarasznyi kört ha védett. Jaj annak, ki egyszer vétett! Jaj neked, Észak öregje! Véred pirosán pereg le Poholja fehér havára, s nem felelsz Louhi szavára! Tekinteted eget kutat, kezed a torkodra mutat, kiáltásod hörgésbe fúlt, ökörkarámod összetúrt havát körömmel mardosod, s utol nem érik gyilkosod! Most majd küzdhetsz, Lemminkejnen egyedül egy világ ellen, nyomodban gyász és gyalázat, s hátadon hordod a házad. Hogyha hazaérsz - hiába: Louhi küldi Kalevába hajtóit hurokkal, késsel. Véged van, ha soká késel kalevai kopott tanyán. »Élve élek, édesanyám! Bár hiába jártam távol: csak port hoztam Pohjolából szakadt köntösöm szegélyén...« »Futva jöttél... éjek éjén... félek, fiam, folyton félek!« »Édesanyám, élve élek, de a kardom vérrel szennyes, s hajtőktől hangos a fenyves.« 50
