Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)
felváltva hűti, hevíti míg szivárványszínben játszik és a szampó felszikrázik! Tündökölve, csengve-bongva, arany boldogságot ontva őrli ősök örökségét, élet örök édességét, szomorító semmi ellen színarany reményt a szellem. Avagy azt ad, amit vártok: szűk teret, hol körbejártok, több termést egy hitvány tőről. Csodamalom csak azt őröl, amit ti akarni tudtok, amit aranynak hazudtok: nagy halom pénzt Pohjolának, szuvas szüzet a kovácsnak! „Enyém a szampó, emberek! Lesz pénz, aranypénz rengeteg! Az eb ezüstben hempereg, a réz meg pelyvaként pereg! Akár ne vess, ne szánts, arass: lesz ládádban dénár, garas! Mit számít, hogy a föld fukar: aranyat mindenki akar, egy veres pénzért boldogan odaadja, amije van! Hozzátok csak, lmmar, hamar! A rézhegy rejt és eltakar! Nem kell, hogy más lássa, minek! Vigyük a barlang mélyinek! Kétölnyi sziklakő alatt kösse vaskampó és lakat!" Észak szüzét Ilmarinen szólongatja szép szelíden. Kéri, hogy már készülődjön, hiszen délen, messzi földön várja vőlegénye háza, tűzhelye, kenyérkovásza, a rézüst, a tölgyfaasztal, a kiskert jövő tavasszal, fatekenő jövő őszre, hogy gyermekét megfürössze, s ő majd az erdőről fát hoz, szobát toldani a házhoz... „Kovács, semmi dolgod itt már! készülj hamar, a hajó vár, elvisz Kalevába téged! Nesze, itt a fizetséged!" Eszéhez tér az eszetlen, szabadul a szeretetlen: könnye épphogy csak kicsordul, hamar a szampóért indul. Loultinak őröl a szampó, köti kőbe kilenc kampó, horgonyozza hideg érbe, terebély tölgy gyökerébe. Hét ráccsal zárja, remekkel, őrzeti ördögebekkel. „Megfizetsz, úrnő, kegyesen?! Fizetsz bizony, keservesen! De nem ám koszos rezekkel!! Eh, a pokolba ezekkel!!!" „Hoppon maradt a vőlegény? Kotródj, kovács, a kulcs enyém! Három hős jött Pohjolába, luírom hősködött hiába! Első léha Lemminkejnen, fejét már nem hordja fennen! Második, vén Vejnemöjnen, elbántam vele is könnyen! Gyalázattal mégy el innen te is, gyönge Ilmarinen!” IV Pohjolai lakodalom Születő új századokban szól az ének, él a dallam. Kalevai kék ég alatt szárnyal, akár a gondolat, messze zeng a múltnak mélyén, hősök híres kanteléjén Ukkó úr vajákosáról,
