Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)
»Mi szél hozott Északhonba, tölgyfából rakott toronyba, bűvszókkal bájolt berekbe, farkasjárta fenyvesekbe?« Léha Lemminkejnen érzi, izzó szénszemmel igézi Louhi hollóhajú lánya. Küllikkit már nem kívánja, szörnyű szerelembe szédül, kéri tüstént feleségül. »Hozzád adom, ám elébben Hisz szarvasát hajtsd elébem!« Vészbanyát nem kérdi kétszer, lucból készült könnyű léccel siklik a síkon suhanva, kilőtt nyílként nyiladékban, hol kotúban, korhadékban reves rönkből, rőt mohából, sziklák zuzmószakállából Hisz, a gonosz szarvast tákol. Jonha jósigék javából, ina iszalagból varrva, szívós szilből széles szarva, csánkja, csűdje cserfatuskó, vaskos szügyc veres vaskó. Hisz szarvasát megszalajtja, hét álló nap űzi, hajtja Lemminkejnen lankadatlan, hősi harcban hajthatatlan. Vackáról váltig felveri, tövises tarlón tereli, irtás hosszán ijesztgeti, kőgörgetegre kergeti, szúrós szedresbe szorítja, hálóhelyén háborítja, Hisz hólepte horhosában, Pohjolai pusztaságban amíg ina meg nem roggyan, tört térde a kőre koppan, s szédeleg csak széliitötten. Akkor a hátára szökken, vasalt sarkát belevágja hab tajtékos horpaszába, s nyargal Louhi lányát kérni, szüzet szarvasért cserélni. »Túlvilági tér darabján, Tuoni tó hideg habján hószín tollú hattyú telel. Azt a hattyút hozd nékem el!« Léha, lelkes Lemminkejnen fölfortyanva mit feleljen ? Szédült szerelembe esve megy magában madár-lesre. Észak éger-erdejében, nyirkos árnyú lombsötétben, lépte alatt lengő lápon, iszalagos ingoványon Tuoni tó tört vizéig, ördög öblös örvényéig, poklok porló padmalyára, a túlvilág tornácára. Hogy a hattyút elorozza, a hószín tollút kihozza, készül kézíját letéve. A varázslók vaksi véne sújtja sárga kis kígyóval, kő közt élő kágyillóval. Már a fecskék szállnak délre, Lemminkejnen lakhelyére. Agya hideg, háza árva, anyja is hiába várja. Szája szélén kagyló nyílik, szíve fölött szemling ívik, lenhaja leng lent a mélyben, Tuoni tó tört tükrében. Selyeminge széjjelszakad, a fésűből friss vér fakad. »Jaj, leikecském, Lemminkejnen! Ládd, a törvény törhetetlen! Jaj, jaj, élet kis éhese, ez világ vétlen vétkese, ártok között ártatlanja!« így siratja édesanyja, így gyászolja ősz szüléje, 37
