Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Rendkeresés

Pesten ismét robbantottak. (Lassacskán hozzászokunk az effélékhez - hacsak nem a mi ajtónk előtt történik.)

Kapok egy képeslapot Ilia Miskától. A lap egyik oldalán a csíksomlyói Szűzanya képe, a másikon: élni segítő, kedves sorok. Mihály a Haza legkülönb embereinek egyike. A magyar irodalomért, az írókért - határon innen és határon túl - kevesen tettek annyi jót, mint O. Természetesen mindenkor önzetlenül. Őt szentté avatni persze soha nem fogják. Gondolom, nem is számít rá. De vajon azzal számolt-e valaha is, hogy egykori barátai, pártfogoltjai közül némelyek egyszer majd elfordulnak tőle?

Egy szabad szemléletű, protestáns, köztudomásúlag republikánus forradalmár költő halálának évfordulója: 150 éve halt hősi halált a segesvári síkon Petőfi Sándor. Ma ugyan mihez kezdenénk az Ő baloldali radikalizmusával? S őszinte, mélyről fakadó népi-nemzeti hevületével tegnap vajon mihez kezdtek volna?

(Még mindig a nyár eseményeiből.) A minap kinn az utcán fölfigyelek rá, hogy élesen csivogva két fecske röpköd, csapong, de egészen alacsonyan, szinte a földet súrolva. Előbb azt hittem, egymást kergetik, ám nyomban megpillantottam egy macskát, amint óvatos, lassú léptekkel, a fecskékre látszólag ügyet sem vetve, higgadtan halad az úton. Őt rohamozta újra meg újra a fecskepár, sólyomlendülettel s bátorsággal le-lecsapva reá - akár egy vadászrepülő-kötelék... Valahol a közelben lehet a fészkük, s most elszántan igyekeznek messzi űzni a portyázó veszedelmet. Ez alighanem sikerül is nekik, ámbár a macska mindeközben törekszik legalább a méltósága látszatát megőrizni.

A fecskepárt más alkalommal is megfigyelhettem felelős szolgálatteljesítés közben. (Az ő szolgálatukról beszélek.)

*

Régente, főleg gyerekkoromban gyakorta álmodtam olyat, hogy sietnék, minden erőmmel iparkodnám valahová, valaki - minden bizonnyal: anyám - után, de hiába erőltetem a haladást, nem bírok előremoccanni: valami gonoszul ellenálló közeg - hínár? mocsár? vagy mély homok? - vészén körül. Gyötrő perceken át küszködöm, vergődöm mind kétségbeesettebben, mind elveszettebben, utóbb már a lábam sem engedelmeskedik, mígnem a nyomasztó álom nyűgéből kibonyolódván sikerül végre nagy nehezen fölébrednem.

Gondolom, a legtöbb - vagy talán: minden - gyerek álmodik efféléket. Évek haladtával aztán - jó esetben - kinövi őket. Pontosabban: kinő közülük.

Manapság nekem sincsenek már ilyen álmaim. Vannak, amilyenek vannak - többnyire elfelejtem mindet, mire észhez térek. Nagyjából tisztában lévén az álo- mi képek élet- és lélektani hasznával s szerepével (álom=agy takarítás), nem is igen sajnálom, hogy emlékezetemből kihullnak: a táblára írj, ne a törlőszivacsról olvass. Almaim tehát ritkán okoznak számomra fejtörést; fejfájást még kevésbé.

Az viszont sűrűn megesik, hogy az életidőm jóval nagyobbik felét kitevő éber állapotom során kerülök hínár közé vagy szinte cseppfolyós homoktengerbe, s bármint erőlködöm, nincs látszatja az igyekezetemnek. Ez a hínár vagy homok természetesen metafora gyanánt értendő - akárcsak a mítoszbeli hegyoldal a fölfelé gördített s minduntalan visszarobajló sziklatömbbel -, ám időről-időre bekö28