Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Toldi Éva: „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”
A versnek több idősíkja van. Az egyik a címbe emelt szó korát idézi fel, a Balassi Bálint verséből vett szó idejét villantja fel, a másikat mottók, a Közgazdasági kislexikonból kölcsönzött marxista szócikkek sora idézi, s ha egykor legfeljebb burkoltan ironikus lehetett az izzasztó rendszerek és a proletariátus marxista-leninista definíciójának idézése, ma már maróan szarkasztikus éle van. De létezik egy harmadik időzóna is, a szöveg keletkezése óta eltelt idő, ami lehetővé teszi, hogy minduntalan, minden helyzetre előhúzhassuk a vers két sorát: „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren". Bántóan a közhelyek szintjére degradálva a verset, direkt módon megfeleltetve a mai valóságnak. Ugyancsak nagyot fordult velünk a világ, láttuk realitásként megtestesülni a vers másik abszurd képét is: „koponyánkból a habverő / nyele kiáll", a körülmények rímelnek ezekre a sorokra. Ezért mondhatja Balassa Péter A bolgár kalauz című kötetében (1996), hogy a Kormnnycltö- rcsbcn világköltemény, amely infinitivusi dadogásával rávilágít „a polgárháború eljövetelére". Annál azonban, hogy direkt referencialitást tulajdonítanánk neki, a vers - s benne e két sor, melyekről el kell ismerni, megkerülhetetlenek - jóval összetettebb. A Konnám/eltörcsbent Domonkos Gastarbeiter-versként írta, Bosnyák István, akinek Domonkos István a verset ajánlotta, a Szókació II. című kötetében így értelmezi a verset: „S az ilyennek látott »korszerű« lét, az embert továbbra is száműző »világ« negatív élményére költőnk, természetesen, képtelen valamiféle »prófétikus« gyógyírt találni. Ez különösen a nagy ellen-poémában nyilvánvaló: a távlatok, a célok, új horizontok teljes hiánya, a mozgalmi ideológiák, történelemcsináló tanok meddősége üli meg az elszemélytelenedett, a bábeli zűrzavarban nyelvét, szociális hovatartozását és történelmi létét egészében elveszített gazdasági emigráns tudatát. S ennek következtében mindennemű mai mozgalmiság puszta eszétikai játéknak, a társadalmi küzdelmek amolyan mű-harcok- nak, a forradalom-kísérletek tömegszórakoztatási rituálénak bizonyulnak a nagyvers ellen-hőse számára. A bábelien nyelvnélküli emigráns közvetlen kinyilatkoztatásai mellett a meddőnek bizonyult politikai mozgalmiság elutasításának a refrén a közvetett eszköze: »meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren«..." 1982-ben tehát a mottókhoz lehetett mérni a verset: a Közgazdasági kislexikon marxista definícióihoz. Bányai János a Könyv és kritika című kötetében (1973) azt emeli ki, hogy mint minden Domonkos-vers, „a Kormánycltörésbcn is történet, de a történetnek egy tiszta és időtlen formája, melyet a főnévi igenév személytelen és időtlen jelentése határoz meg. A történet ebben a versben a közvetlen beszéd és az általánosítás, az elvonatkoztatás formája. A vers a történésigék és a létezésigék szélső pontjai között vergődik, jelezve az értékek, a világ széthullását, az ember elidegenedését önmagától." És hozzáteszi: „Domonkos István azokról a dolgokról is beszél, amelyekről egyébként hallgatnak." A versnek valóban központi kérdése, hogy ki beszél, ki a lírai én, és mi a vershelyzet. A „gazdasági emigráns" azt állítja magáról, hogy „nyolc elemi kijárva / csinálni külföld buli", aminek látszólag ellentmond, hogy „marcuse sartre godard" is látókörében van. A párhuzam arról szól, hogy nyelvének kopását vagy cseréjét idegen környezetben a kétkezi munkás éppúgy nem ússza meg, mint az értelmiségi. Nemrégiben alkalmam volt olyan egyetemi hallgatókkal beszélgetni a versről, akik nem tudtak semmit a vers keletkezésének körülményeiről, s ők is megerősítették: a vers második sora - „én nem tudni magyar" - nem olyan beszélőt állít elénk, aki most tanulja idegen nyelvként a magyart, hanem egy olyan magyar embert, aki elfelejtette anyanyelvét. Ezt erősítik meg a tipikusan magyarként felfogott ételek - „kofferban szalonna / két kiló kenyér" -, valamint a versben megtalálható ritka, választékos kifejezések. A hetvenes évek legelején nem véletlenül olvasták Gastarbeiter-versként, a vershős valahol az otthontól távol kallódik, s ott éli meg azt a zűrzavart, amelyről a vers tudósít, ott éli meg idegenségét. A mai versértelmezésekben teljesen háttérbe szorult a vers vendég7
