Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)
Szigethy András Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól Beszélgetés Andreas Oplatkával, a NZZ volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával- Harmadik elemista koromig meggyőződéses kis úttörő és a kommunista tanokat papagájként ismételgető kissrác voltam, aki meg volt győződve a Szovjetunió paradicsomi voltáról. Aztán úgy negyedik osztályos koromban, a szülői házban folytatott beszélgetések után megfordult számomra a világ. Körülbelül tízéves lehettem, amikor tulajdonképpen politikai tényként felfedeztem a szüléimét. Ok ugyanis polgári liberális és kommunistaellenes gondolkodásúak voltak, akik mélyen megvetették a rezsimet, csak addig erről nem mertek beszélni velem, mert a kis szamár ugye föl fog állni az iskolában, és azt fogja mondani a tanító néninek: a mamám meg a papám azt mondta otthon, hogy ez nem így van. E tekintetben tehát, mint a legtöbb hasonló indíttatású gyerek abban a korban, én is kétszínű, kétszintű életet éltem. Mindenki tudta, hogy a házban, ahol lakunk, ki az, akinek a lépcsőházban előrével kell köszönni, a többieknek pedig azt kell mondani, hogy kézit csókolom, hogy az iskolában a hivatalos szöveget miként kell előadni, az úttörővezetőnek mit kell mondani, a barátaink között hogyan kell beszélni és otthon milyen szellemben esik szó a dolgokról. Pontosan tudtuk, hogy osztálytársaink közül kiknek a szülei párttitkárok vagy a néphadsereg tisztjei, tudtuk, hogy velük a szünetben nem szabad politikáról beszélni, s főként nem úgy, ahogy mi többiek egymás között beszélünk. Én magam úgynevezett értelmiségi családból származom, mégpedig mind a két szülői ágról. Itt kell említést tennem arról, hogy sem apám, sem anyám családja eredetileg nem magyar. A szüleim már azok voltak, úgy értve, hogy itt születtek, de a mi nevünk eredetileg cseh, az Oplatka, prágai családnév. Anyámat Birknernek hívják, ők németek. Ami mind a két családban közös, hogy nagyapámat, illetve dédapámat a magyarországi iparosodás hozta Budapestre. Az apai oldalon mind cukoripari emberek voltak, az anyai oldalon a dédapa geológus volt, aki egyebek között artézi kutak fúrásával foglalkozott és részt vett a Széchenyi fürdő építésében meg az Erzsébet híd budai pillérének stabilizálásában, ami állítólag kutya nehéz munka volt, mert a Gellért-hegyi források megroggyantották.. Nagyanyám még mesélte, hogy az apja mennyire megharagudott, mert a korabeli kabaréban elhangzott, hogy az Erzsébet híd szép, de csak szabad úszóknak használható. Gyermekkoromban Budapesten éltünk, én 1942-ben itt születtem. Apám a háború után a Cukoripari Kutató Intézetnek volt az igazgatója. Ez az én későbbi sorsomat is befolyásolta. Apám ugyanis a két világháború között Svájcban, a zürichi műegyetemen tanult, ott végzett mérnökként, doktorált fizikusként és dolgozott is egy ideig tanársegédként 1935-ig. És volt egy fiatalkori ideálképe Svájcról. Úgy gondolta, hogy ha valaha innen el kell menni, akkor csak oda vezethet az útja. Ez meghatározta az 56-os választását. Emlékszem, a Vízivárosban laktunk, a Halászbástya és a Duna között a Donáti utcában. A ház ma is megvan, egyszer a kilencvenes évek elején elmentem előtte. Nagy levegőt vettem, fölmentem a lépcsőn és becsöngettem. Kijött egy néni, kérdezte, hogy mit kívánok, mondtam, nagyon különös, amit mondani fogok, de szeretnék öt percre bejönni. Nem sok nosztalgiát éreztem, de azért mégis jó volt újra látni, hiszen az volt az otthonunk. A Sarkadi 42
