Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Zelei Miklós: A kötéltáncos (elbeszélés)
Hogyne volna igaz! És a tanár úr öntudatosait elindult a plafonra. A demonstráció sikerült, a tanár úr büszkén fejre esett, amitől még nagyobb lett a röhögés. Tömegvonzás, tömegvonzás, prédikált a kéttornyú Csanádi püspök. Éppen az a baj, hogy az ilyesmivel tömegeket lehet vonzani! És ekkor jelent meg a Nyilatkozat a gravitációnak az égitestek kialakulásában és anyaguk együttartásában betöltött pótolhatatlan szerepéről. Hetvenhét prominens írta alá: „arra gondolni se szabad", hogy a gravitáció hatása leárnyékolható. A fizikatanároktól végül is megmentett az érdekvédelmi szervezetem, a Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesületének választmánya. Független szakértőik megállapították, hogy tényszerűleg is a kötél alatt ro- hangászom. Ebből pedig az következik, hogy nekik, mint becsületben megőszült, tisztességes szemfényvesztők tekintélyes testületének, nem is kellett volna figyelmet fordítaniuk az ügyre. Hogy mégis foglalkoztak vele, azt kizárólag a Nemzeti Oktatás és Nevelés Tervéért, a jövő nemzedékek ép testéért és leikéért érzett felelősségük indokolja, s most már legfőbb ideje velem együtt lezárni ezt a dolgot. Azonban már híre ment, hogy pedofil vagyok. A szülők rendőrét kiáltottak, a szexuális kisebbségek pedig arra hivatkozva tüntettek, hogy rossz hírbe hozom őket, ami egyéni és közösségi elfogadottságukat egyaránt megnehezíti. A feministák táblákat hordtak körbe, vágják át a macsó torkát, több férfit a parlamentbe! A műholdkórosok, akik általában kilövéskor vágnak neki, azt tették szóvá, hogy miért nem közvetíti az eljárást valamelyik csatorna, erre a szóra pedig már a Sokgyerekesek Társasága is felkapta a fejét, és szemináriumot szervezett a közműdíjak tarthatatlanságáról. Én meg azon gondolkodtam, hogy eltelt itt nekem ezer év, szép nagy darab idő. Ezer darab kártyanaptár egymáson, már fogásnak se rossz. És? Nem baltával, hanem hardverrel meg szoftverrel loccsantják szét a fejem. De azért örültem, hogy végre átlavinázott rajtam a gyilkos ricsaj, hogy már rég nem rólam, hanem saját magukról ordítoznak, én meg folytathatom a munkát. Fogalmam se volt, hogyan, hiszen felszerelés nincs, és még a roncsaim is eltűntek a szeméttelepről. Lehet, hogy nem is oda vitték őket? Járkálni kezdtem, hogy összehozzam valamiképpen a dolgaim, de bárhol próbáltam is megszervezni magamnak valami létfülkét - mintha ott se lettem volna. Mint aki nincs. Levegő. Mire azonban erre rádöbbentem, akkorra elkezdtem kidolgozni ott fenn a magasban a kötél nélküli kötélmutatványokat. De mi a fenének? „Hát nem létezel! Apukám, csoda történt veled: halott ember jár! Ha megállsz, halott ember áll. Ha ágyba bújsz, hánykolódik a halott. Ha meg fölkelsz, holt ember fogat mos. Érted már?" És nem voltam biztos benne, hogy ezt én mondom magamnak, vagy egy közeli hozzátartozóm. Kiköltözködtem hát ide, a szarkafészekbe. Az ablak és a fészek közötti távolságot nem kötélen, nem fejjel lefelé tettem meg, hanem egyenesen járva egy gondolaton, amelyet ebbe a szóba lehet sűríteni: csend. 31
