Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

- Az Úristen Zanzibárt az afrikaiaknak adta, és azt ígérte nekem, hogy a sziget visszakerül hozzánk;- Le kell győzni, ki kell kergetni az arabokat, másként továbbra is elnyomnak minket;- Tudni kell, melyik a kenyér vajas oldala: nincs mit számítani azokra, akiknek van munkájuk, ügyünket csak az éhezők támogathatják;- Nem fogunk bevonni harcunkba olyan politikusokat, mint Karúmé és mások. Ők nagy emberek, kár lenne, ha bukás esetén megölnék őket;- Megvárjuk, míg az angolok távoznak. Az angolokkal nem bírunk el. Amikor már csak az arabok maradnak itt, másnap lecsapunk rájuk.

Ezek a gondolatok annyira lekötik és igénybe veszik Okellót, hogy gyakran kell elvonulnia az erdőbe, mert csak ott tud gondolataiban nyugodtan elmélyülni. Ugyanakkor azonban, már Zanzibár függetlenségének kikiáltása előtt egy évvel, saját szakállára titkos hadsereget kezd szervezni. Sorra járja a sziget falvait, városkáit, osztagokat szervez - ez összesen több mint háromezer embert jelent. Azonnal elkezdődik a kiképzés. Gyakorolják az íjak, kések, husángok és dzsidák használatát. Más egységek szekercékkel, machetékkel, láncokkal és kalapácsokkal gyakorlatoznak. Kiegészítő foglalkozásként elsajátítják a birkózást, bokszolást, kőhajigálást.

A felkelés előestéjén Okello hadimarsallá nevezi ki magát, néhány legközelebbi társának pedig - ezek főként ültetvények bérmunkásai és egykori rendőrök - hadseregtábornoki címeket ad.

Három héttel azután, hogy Fülöp herceg Erzsébet királynő nevében átadja a szigetet az arab kormánynak, John Okello hadimarsall egy éjszaka alatt átveszi Zanzibáron a hatalmat.

Délelőtt Feliks, Arnold és én kísérőinkkel a hadimarsall főhadiszállására megyünk. Egy arab ház udvarán (nem tudom, miféle ház) rengeteg ember nyüzsög. Asszonyok nyílt tűzön maniókát és zöldségeket főznek, csirkét, bárány saslikot sütnek. Vezetőink a tömegen keresztül a ház belseje felé tolnak minket. Az emberek kelletlenül nyitnak utat, gyanakvóan méregetnek minket, de kíváncsiak is, hiszen ilyen pillanatokban a fehérek elbújnak a kuckóikban. A nagy, keleti stílusú hallban egy ében karosszékben ül Okello, és cigarettázik. Nagyon sötét bőrű, masszív arcú, széles vonású férfi. A fején rendőrsapka, mert elfoglalták a rendőrség raktárait, s találtak bennük némi puskát és egyenruhát. Az ő sapkájának peremét azonban egy darab világoskék ruhaanyaggal kötötték át (hogy miért éppen világoskékkel - nem tudom). Okello mintha nem is volna jelen, sokkos állapotban ül, olyan benyomást tesz, mint aki nem lát minket. Körülötte tolonganak, lökdösődnek, kiabálnak, gesztikulálnak az emberek, tökéletes a káosz, senki nem is próbál uralkodni rajta. Beszélgetésről természetesen szó sem lehet. Már csak egyet akarunk - Okello engedje meg, hogy továbbra is a szigeten maradjunk. Kísérőink ezt magyarázzák neki. Okello igent int a fejével. Egyszer csak magához tér, föleszmél, elnyomja cigarettáját, és föláll, hogy elkísérjen minket. Öreg puskát vet a vállára, egy újabbat a kezébe vesz. Másik kezével előbb megigazítja övébe dugott pisztolyát, aztán egy másik pisztolyt még föl is markol, és így, állig

69