Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
nizmus valóság. És ez a nemzedék bűntudatot érez, amikor a humanista Thomas Mannt olvassa... Ez a képmutató érvelés hazug volt. A kereszténység az ember természeti jogaiért és isteni eredetű lelkének szabadságáért küzdött, akkor is, ha történelmi fejlődése során ezek az eszmék, a századok változó gyakorlatában, időszakonként elhomályosultak. De a postulatum a kereszténység számára mindig eleven maradt. A kommunisták egy társadalmi utópia ürügyén nem az emberi szabadságot, hanem az emberi szolgaság eddig soha nem álmodott méretű megvalósítását akarták. Az írók érezték a kommunista érvelés hazug voltát és hallgattak, vagy zavartan szajkolták, amit a párt szellemi nevelői sugalmaztak. A kommunista rendszer természetesen számolt azzal, hogy a régi világ műveltsége még sokáig „fertőzi" az új világ szellemi életét. A rendszer tudott arról, hogy az írók minden időben nehezen találták csak meg helyüket a forradalom gyakorlati, hétköznapi valóságában. Tudta azt is, hogy a korszerű „aufkláristá"-val szemben elnézőnek kell lennie. Tudta, hogy a francia forradalom kihatása az európai szellemi életre nem volt egységes. Goethe első pillanattól elutasította a forradalmat. A „Herrmann und Dorathea"-bar\ olvasható ugyan néhány bólogató sor az ünnepélyes érzésről, amely elfogja a történelmi szemlélőt, amikor ... „der erste Glanz der neuen Sanne" ... megvilágosodik és ... „man hörte vom Rechte der Menschen!" De aztán mást is hallott Goethe és elment anyagot gyűjteni, „környezettanulmányokat folytatni" a csatatéren a „Kampagne in Frankreich" naplójegyzeteihez... Azok a német és angol aufkláristák, akik a francia enciklopédisták mellett legalább úgy dolgoztak azon, hogy alakot kapjon az emberek lelkében mindaz, ami koreszme és változásra érett, mint a politikusok - Leibniz, Lavater, Hume, Shaftesbury -, a gyakorlati következmények felett elcsodálkoztak. A kommunista rendszer tudta, hogy a költők közül egyesek a francia forradalom kezdeti idejében lelkesedtek. Klopstock, Wieland, Herder, még Hölderlin is lelkesen üdvözölték a virradást. A filozófusok, Kant és Fichte méltóságteljesen bólogattak. Pestalozzi is lelkesedett, Pindemont éppen úgy híve volt a „változás"-nak, mint Angliában lord Stanhope, Thomas Paine. A nagy költők, Coleridge, Wordsworth rikkantottak boldogságukban, mert „felvirradt a szabadság napja". De a rendszer tudta azt is, hogy a rikkantás elhangzott és a költők csalódottan néztek össze. Először az angolok kezdettek fanyalogni. Véres volt a forradalom - milyen meglepő! - az „emberi jogok" embertelenek voltak a gyakorlatban... Burke orrát fintorgatta, Gentz, Alfieri, Klopstock, Wieland felháborodottan jelentették ki, hogy a forradalom becsapta őket. E felháborodott tiltakozások alján zengett még egyféle nosztalgikus alaphang, mint ma a csalódott társutasok és az ex-kommunisták vallomásaiban. A forradalom mindig elmulasztja, hogy az aufklárista költők és gondolkozók ízlése és formanyelve szerint legyen forradalom: a stílust a francia forradalom idején nem Goethe és Wordsworth diktálta, hanem a véres és szájas zsurnalista, Marat, ahogy az orosz forradalom nem Gorkij hangján szólalt meg, hanem kontár propagandista újságírók lantján. Mindez, egészen kicsiben, de kísérteties hűséggel, megismétlődött az aktázó bolsevista „forradalom" időszakában az én hazámban és mindenütt a vasfüggöny mögötti országokban. A rendszer tudta, hogy a művelt kortárs mindig megsértődik a forradalomtól. De mint ahogy a forradalom nem törődött a művelt kortárssal másfél évszázaddal előbb sem, hanem elkobozta a disszidensek vagyonát, bement a börtönökbe és le- gyilkoltatta a túszokat, reakciósnak kiáltott ki mindenkit, aki nem bömbölte teli tú21