Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
mert a kommunizmusból pontosan az hiányzik, amit a humanista társadalomban és a szellemi életben keres: az emberi mérték. A rendszer tudta, hogy abban a Prokrusztész-ágyban, amelybe belekényszeríti áldozatait, helyet talál a Tömeg, a Párt, a Kollektív Ember - csak éppen az emberszabású ember nem találja benne helyét, tehát a humanista. Egy napon megtudtam, hogy az a szellemi alkat, amelybe beleszülettem, amelyben nevelkedtem, az ős-ellenség a rendszer számára. Erre vigyázott, ezt gyűlölte, a humanista volt az utolsó ellenfél, akitől tartott. Megtudtam, hogy humanistának lenni még az erőszak világában is szerep. Ez a felfedezés meglepett. 8. Az írókat nem bántották. Csak éppen elhatározták, hogy a „humanista szellemiséget" kiirtják az irodalomból. A nyilvánosság előtt még azokat az írókat sem bántották, akik tüntetőén kiszolgálták a fasiszta rendszereket. Beérték azzal, ha ezek a „megtévedt lelkek" a nyilvánosság előtt bűnbánatot tartottak. A „polgári írókat" sem bántották. Nem zárták börtönbe, nem is éheztették őket. A kommunisták itt, a szellem emberei előtt, nem hőköltek meg, de sokkal óvatosabban viselkedtek, mint más támadási arcvonalon. Sztálin a „lélek mérnökei"-nek nevezte az írókat. Az oroszok, akikkel találkoztam - kevés kivétellel - megkülönböztetett tisztelettel néztek az írókra. A rendszer lapjaiban, folyóirataiban, hivatalos képviselőinek előadásaiban hangosan és büszkéin hirdette, hogy a kommunista társadalomban az írónak különleges helyzete van. A rendszer nem követeli az írótól, hogy sietősen oda álljon a nagy változás vásári kikiáltói közé. A kommunista társadalomban időt adnak az írónak, hogy megismerje a társadalmi valóságot, s aztán a közösség számára élvezhető, nevelő hatású művekben tanúságot tegyen az új világrend értékességéről. Első időben afféle előlegezett türelemmel és bizalommal beszéltek az „írók hallgatásá"-ról is. Mert az írók.ezekben az években - az én hazámban éppen úgy, mint a környező európai országokban, ahol a szovjetrendszer kultúrpolitrukkjai szervezték át a szellemi életet -, megint csak hallgattak, mint a fasizmus éveiben. Ahogyan kevés író, költő akadt csak, aki a jobboldali diktatúrát dicsőítette, úgy némák maradtak most is az írók és költők, amikor a baloldali totalitárius rendszerrel állottak szemközt. Természetesen nem hallgattak mind. A zavaros, erjedő idő különösen leplezett le az irodalomban is jellemeket és lelkeket. Tehetséges költők, akiknek művei remélni engedték, hogy egy napon valóban jelentős alkotásokkal ajándékozzák meg az irodalmat, a várakozás és tájékozódás rövid időszaka után felfedezték azt a képességüket, hogy nemcsak az irodalom, hanem a napi politika munkaterületén is eredményesen tudják szolgálni a korszellem eszményeit. Tehetséges írókról, akik szép költői műveket ígértek, egy napon megtudta a közönség, hogy nem költő lesz belőlük, hanem országgyűlési képviselő vagy őrnagy. Minthogy az emberek általában meglepőek, e változatokon csak az avatatlanok csodálkozhattak. Jules Renard tanítása szerint a bírák legnagyobb tévedése, amikor feltételezik, hogy a vádlottak logikusan cselekedtek. Az íróktól sem lehetett megkövetelni, hogy amikor egy világ 16
