Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Márai Sándor: A néma énekes (Egy számkivetett magyar író vallomása)
ven, magyar fordításokban őrzi a világirodalom ókori és újkori klasszikusainak jelentősebb műveit a magyar olvasó számára. Ezt a hatalmas munkát alig kétszáz év alatt végezték magyar írók és költők. Az orosz, az angol, a francia, a német, az olasz, a spanyol, s aztán a klasszikus latin és görög irodalom minden jelentősebb művét megtalálhatja magyar nyelven e könyvtárakban. A fordítások értéke természetesen különféle, vannak közöttük remekművek, s aztán vannak silányabbak is: de az egész, együtt, csakugyan a világirodalomról ad képet, egy kis nemzet társtalan, magányos, érthetetlen nyelvén... Vendégem hajlott e felszólításra, elgondolkozott a hallottakon, s másnap csakugyan bizonyítani tudtam a könyvtárakban az igazságot. A kételkedő külföldi vendég feltette szemüvegét, átnézte a katalógusokat, kézzel érintette a megvizsgálni kívánt köteteket, s végül csendesen és szerényen azt mondotta, hogy minderről nem tudott és most más szemmel nézi a magyar szellemi életet, mint eddig. Megköszöntem jóindulatát és visszamentem a süketen csendes budai szobába, eretneki otthonomba. Itt akartam élni, itt akartam dolgozni, magyar író akartam maradni. Mindenből, ami történt, számomra ez a parancsszó hangzott ki. Nem tudhattam, mit hoz a jövő, kinek írok majd a jövőben? De magyar író akartam maradni, otthon élni és írni, magyar nyelven. Semmiféle más „szerepet" nem vállalhattam, hiszen nem is értettem semmi egyébhez. Ezért meglepett, amikor a nagy tülekedés közepette, amely az összeomlást követő időben idegbajszerű tünetekkel tört ki az embereken, nekem is felkínáltak munkámtól idegen szerepköröket. A nagy tülekedés az állások és szerepek körül ellenszenves volt, s meg kellett tanulni, megint egyszer, hogy az emberek nehezen, talán soha nem tanulják meg, nagy morális kártevéseket és veszteségeket nem lehet anyagi kárpótlással jóvátenni. Egy napon, meglepetésszerűen, felajánlották, vállaljam el egyik külföldi követség vezetését. Más alkalommal egy kitűnő kortársam, nemzedékem egyik legtehetségesebb, paraszti sorból származó írója keresett fel. A puszták népének ez a tehetséges fia értésemre adta, hogy az államfőtől jön, ahol a szakminiszterek jelenlétében tanácskozást tartottak és az államfő nevében felkér, vállaljam el a genfi magyar főkonzulátus vezetését. Feladatom az lenne, hogy erről a nyugati állomáshelyről tájékoztassam a külföldet a magyar szellemi élet, így elsőrendűen a magyar irodalom eseményeiről. Megemlítette, hogy erre a célra jelentős svájci frank összeget bocsátana a kormányzat rendelkezésemre. Mint az ajánlatra, amely a követséget kínálta, erre a felszólításra is azt feleltem, hogy nem vagyok diplomata, tehát nem vállalhatok olyan szerepkört, amelyhez nem értek. Propagandista sem vagyok, s a magyar irodalomnak egy módon tudok csak szolgálni: ha megkísérlem a jövőben is, mint a múltban, hogy írjak valamit, ami talán érdekli - itthon és külföldön - olvasóimat. A kitűnő parasztírót meglepte ez a válasz. Hümmögve távozott. Amikor elment, körülnéztem a romos szobában, ahol néhány száz megmaradt könyvem alkotta a bútorzat lényeges részét, és megkönnyebbülést éreztem. Itt a helyem, így gondoltam, itt akarok maradni. Magyar nyelven, magyaroknak akarok írni. 10
