Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Zelei Miklós: A kettézárt falu
- Nehezen tudnám megmagyarázni. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, azért akarok hazaköltözni, mert itt senkit sem ismerek, aki órákig ülne a budin és hangosan olvasná Babits Mihály verseit. Otthon viszont van ilyen ember. Mint vérbeli utazónak, rögtön a vitorlás hajó jutott az eszembe, amely ma már elaggott, kacér dámára hasonlít, aki használ pirosítót, fehérítőt, felvesz vagy tíz szoknyát, fűzőbe préseli magát, hogy hatást gyakoroljon szeretőjére, és egy múló pillanatra néha még sikere is van, de mihelyt megjelenik a fiatalság, a friss erő, minden iparkodása kárba vész. Gondolataimban először a Nagykunság mint vén dáma, István mint szerető jelent meg. Ez a szereposztás azonban, mint kiderült, a lehető leghamisabb, ugyanis jelen esetben inkább a fiatalember pirosítózza magát, s próbál tetszeni városának. Ha belegondolok a sorsába, borzongás fog el. Hogy a vitorlás-hasonlatomnál maradjak: állni szemben a parttal a kiszállás lehetősége nélkül sokkal bosszantóbb, mint hónapokat tölteni tengeren anélkül, hogy partot látna az ember. Ön már ennyiből is érti, hogy Istvánt szülővárosában a népre hivatkozó réteg en canaille kezeli. Én most Leandrosznak látom ezt a szelíd barbárt, aki átússza a viharos Helleszpontoszt, s amikor ki akar kapaszkodni a partra, sziklára kapaszkodó ujjaira rálép Héró és visszarugdossa a habokba. És nem azért van ez így, mert ama terra incognita felelős gazdái, elöljárói nem lennének kiváló emberek. Kiválóak. Mind termetüket, mind jellemüket vagy bármilyen tulajdonságukat tekintve valamennyi szinte egy kun Agamemnon. Helyén van a szívük is, én magam láttam olyan elöljárót, aki bizonyos ünnepen valamelyes összeget (igaz, nem a sajátjából) szétosztott szűkölködő, öreg munkásainak, meg a parasztocskáknak, akik közül egyiknek a lába fagyott le, amikor fáért volt, a másik összeégette magát, amikor a gabonát szárította a magszárító kemencében, megint másik úgy meghajlott, mint a görbe fa valamilyen gonosz betegségtől, és nem tudja kiegyenesíteni a hátát, a harmadiknak meg a hályog elvette a szeme világát... Lám, nemcsak magának, ahogy ezen a vidéken mondják, nemcsak a „hasának" él az, akinek megadatott, hogy kezelje a javakat, gondolám némi ha- miskás mosollyal a szájam szegletében. Hanem István miatt aggódtam, s bevallom önnek, nem minden érdek nélkül. Ez a kissé darabos, mondhatni nehézkes, igen konok fickó volt az, aki bemutatta nekem Cumaniát. Szokatlan és fölöttébb furcsa volt az a rajongás, ami István szavaiból áradt, ám nem is titkolt elfogultsága ellenére is jó idegenvezetőnek bizonyult, mert szülőföldjét, Kunországot elég alaposan ismerte, de ami annak határain kívül esett, arról is volt némi fogalma. Egyszóval meglehetősen tájékozottnak, majdnem azt mondtam, műveltnek tűnt ez a jámbor barbár - persze, csak itteni fogalmak szerint. A világért sem hasonlítanám önhöz, akinek műveltsége legendás hírű, azonban képzelje csak el, milyen kellemes meglepetés volt nekem, hogy itt, ezen a világtól elrugaszkodott helyen, ezzel a némileg iskolázott vademberrel tudtam beszélgetni Dante, Goethe, Tolsztoj műveiről, sőt Sterne, Goncsarov és mások sem voltak számára ismeretlenek, tehát azok a jeles író-utazók, kiknek szavaival, mondataival - de hiszen tudja! - oly szívesen fejezem ki magam, főleg önnek írott leveleimben. István azonban ennél több szót érdemel, ugyanis mutatott nekem egy magyar utazó által papírra rótt könyvet Európáról. Bizonyos Szepsi Csombor Márton lepett meg igen érdekes, a tizenhetedik század második évtizedének legvégén készült útleírásával, mely úgy megragadott, hogy ennek mondataival küldöm önnek nagykunsági élményeimet, legalábbis néha. Nagy kincs egy olyan kalauz, mint István azon a földön, ahol az ember szinte semmit sem ismer. Ezért aggódtam jóemberem miatt, féltem, magamra hagy, visszamegy a nagyvárosba, ha megunja ezt az itthoni kitaszítottságot. Többször célzott rá, hogy úgy érzi, olyan most, mint egy vénlány, aki árulja, kelleti magát, de hiába, homályos ígéreteken kívül semmit sem kap. Az ő helyzetében én elszomorodtam volna. Azt hiszem, ön a spleen kifejezést használná, de őbenne nincs semmi világfájdalom. Próbáltam makacs 79
